Mindenkinek jó olvasást kívánok, ne feledjétek el a
visszajelzést és az esetleges feliratkozást! ;)
Feszengve álltam, a kezem ökölbe
szorult a fogantyún és fogalmam sem volt, hogy mit várjak, hogy fognak
fogadni?
Odabentről
tompa gyertyafény és tömény füst andalgott a szabadba, amint egy kicsit
kitisztult a légkör, rögtön huszonöt döbbent szempárral találtam magam szemben.
A pillanat
a végtelenségbe nyúlt. Egyetlen szót sem hallani, még lélegzetvételeket sem, a
néma csend nehéz bársonya borult mindenre. A maradék füst még volt annyira
sűrű, hogy nem láthattam tisztán az arcokat. Istenem, vajon milyenek? Valóban
olyan borzalmasak? Fogok tudni mosolyogni rájuk, vagy sikítva elszaladok? Nem,
azt nem. Emilia Quinn egy bátor és magabiztos fiatal írónő, aki nem retten
vissza ilyesmiktől. Kicsit megráztam magam.
Végre
valahára kitisztult a látótér és… várjunk csak, ez… ezek… vagyis ők. Bizony,
ezek ők! Csöppet sem hasonlítottak szörnyetegekre, hiszen… teljesen ugyanúgy
nézek ki, mint Ben vagy én. Abszolút… akkor mégis mi?... Nem értem.
Döbbenten álltam
az ajtóban, megmukkanni sem mertem. Lehetséges, hogy a falusiak és Alice voltak
olyan szemetek, hogy direkt megijesztettek? És én még voltam olyan naiv és be
is vettem! Hogy lehetek ekkora marha?!
Ültek itt
nők, férfiak, gyerekek, idősek, minden korosztályból láttam embereket. Igen
azokat, nem szörnyeket. Ha visszamegyek telefonálni, tuti, hogy beolvasok
mindenkinek! Ekkora hülyeséget, még, hogy olyan rondák, hogy csak a mesékben
létezhetnek, nem hiszem el…
Mindannyian
kicsit furcsállva pillantottak rám, úgy láttam, mintha meg lennének szeppenve.
Pont ők? Az egyetlen személy, akinek itt oka van megszeppenni, az én lennék. A
reakcióm várták? Én meg az övéket. Jaj, mit csináljak? Hogy csináljam? Ilyen
zavarban szerintem még életemben nem voltam
– Őőő… h-hello…
– nyekeregtem kiszáradt torokkal.
Ekkor még
mindig nem jött semmi válaszreakció, mintha szellemet láttak volna. Az egyetlen
mozgást a teremben egy szőke hajú kislány okozta, aki lepattant a székéről és
felém kezdett baktatni. Kicsit hátráltam tőle, ez így most túl gyorsan jött
hirtelen, majd amikor elém ért felmosolygott rám, az orcái, mint vörös almák, a
haja, mint a folyékony arany, a bőre pedig gyönyörű hamvas fehér. Mégis hogy
mondhatták ezt az ártatlan kis galambot csúfnak?
– A néni
nem fél tőlünk? – pislogott áttetsző, zafírkék szempárjával, amire kihagyott
egyet a szívem.
– Nem…
miért félnék? – guggoltam le elé bűnbánó tekintettel, mintha rosszat tettem
volna. – A faluban átvertek, ott azt mondták, hogy…
– Tudom. Ők
ilyenek – csilingelt a hangocskája. – Én Engel vagyok – most elnevette magát,
tejfogai fehéren villogtak a tompa fényű fogadó dohányfüst illatú termében.
– Én
Emilia, örvendek Engel – válaszoltam átvéve tőle a jókedvet.
Megfogta a
kezem és húzni kezdett magával, miközben a többiek még mindig elképedve bámultak.
Mégis mi bajuk? Ők úgy tudták, hogy én vagyok csúf?
A székek
széthúzódtak előttünk, mint régebben Mózes előtt a Vörös-tenger, ahogyan a pult
felé haladtunk, ahol egy fehérszakállú, félszemű ember támasztotta a fejét és
lenyűgözve mosolygott. Biztosan ő a fogadós. Tényleg eltéveszthetetlen, már
csak a kalózos szemfedő miatt is.
– Emilia
Quinn? – dörgött a hangja, egy pillanatra meg mertem volna esküdni, hogy
hangosabban, mint a vihar morajlása az éjjel.
– Caleb? –
kihívóan villantottam ki a fogam fehérjét. Valamiért, ha ránéztem, elszállt
minden aggodalmam és félelmem, biztonságérzetet adott.
– Tudtam,
hogy különleges hölgy a kisasszony.
– Hogy
érti? – miről beszél ez?
– Hát, nem
futott el fejvesztve előlünk – kuncogott és meghúzta a bőrpántot a csuklóján.
– Már miért
futottam volna?
– Semmiért
kisasszony, igazán semmiért – öklével megtörölte az orrát, majd szipogott
egyet.
Nagyon
karakteres volt a fickó. Úgy az ötvenes éveit taposhatta, de olyan hatalmas,
mint egy kétajtós szekrény, valami furcsa pikkelyszerű trikó feszült dobszerű
mellkasán, ősz tincsei a válláig értek, elől párat gyöngyök díszítettek. Nagyon
szimpatikus. Nem tudtam megállni, amióta őt néztem, csak vigyorogtam, már fájt
az arcom.
– Nos,
kisasszony, bemutatom a falut. Harminchatan vagyunk, hamarosan harmincheten,
Greta épp babát vár.
Ebben a
pillanatban egy kedves arcú nő felém intett.
– Ó, gratulálok.
– Falu, a
kisasszony Emilia Quinn, egy fiatal és tehetséges írónő, aki épp ihletet keres,
én pedig megegyeztem Emersonnal, hogy befogadjuk annyi időre, amennyire csak
maradni szeretne. Addig is a vendégházban fog élni. Kérlek titeket, amiben csak
lehet, segítsétek őt – olyan lelkesítően beszélt, mintha csatára készülnének, a
tömeg pedig reagált, szinte egy emberként búgtak fel és bólogattak, közben
kedvesen mosolyogtak.
Ők…
egyáltalán nem gonoszak, sőt… szerintem a legkedvesebb emberek, akikkel valaha
találkoztam. Belül melengetett ez az érzés, hogy senki sem volt ellenséges és
előre éreztem, hogy minden rendben lesz majd, nagyon jól fogom magam itt
érezni, sőt, még azt is el tudtam képzelni, hogy rendszeres visszajáró vendég
leszek és hagyom a francba Silverflowert a sznob lakóival együtt. Újra felharsantak
a nevetések és a viták, majd hamarosan csak egy lettem a sok közül, és, bár egy
kisebb tömeg zsongott körülöttünk, mégis kettesben maradtunk Calebbel.
– Üljön le!
– mutatott az egyik hosszúlábú bárszékre, én pedig engedelmesen felmásztam. –
Éhes?
– Nos,
nemrég reggeliztem.
– Az jó,
ugyanis egyelőre egy falat ételünk sincs, ugyanis a vadászunk még nem tért
vissza, viszont estére fenséges vacsorára számíthat a tábortűznél.
– Nagyon
remélem – kúszott az arcomra a mosoly. – Köszönöm, hogy befogadtak.
–
Köszönjük, hogy eljött. Tudja, ritkán van vendégünk – egy férfi jött a pulthoz,
hogy sört kérjen. Caleb megcsapolt egy hordót a rengeteg közül, amik mögötte
álltak és egy agyagkupába csurgatta a mézszínű nedűt, aztán a középkorú ember
felém intette a kancsóját, majd visszavonult.
– Tudom…
vagyis Ben mondta.
– Ben? – kapta
fel a fejét. – Teát vagy sört?
– Teát,
köszönöm. Nos, igen, Mr. Emerson fia.
– Ó! – jött
ki a pult mögül és az egyik falhoz sétált, ahol egy hatalmas kandalló tátongott.
Pár ember a párkányán ült és jókedvűen beszélgettek. Egy merőkanállal merített
egy üstből, ezután visszatért hozzám. – Őt is látni erre? Azt hittem sosem
merészkedik be az erdőbe.
– M–miért?
– Nem
kedvel minket… bár senki sem…
Elbambultam
a szakállas férfi bús tekintetén. Olyan hatalmas, olyan szikár, mégis tele volt
érzelmekkel. Együttérzőn mosolyodtam el, és belül tényleg bántott, hogy ezt a
sok embert elítélték a külsejük miatt, ami persze teljesen felesleges, mivel nem
akadt bennük semmi visszataszító! Egyszerűen úgy néztek ki, mint a valódi
emberek, mintha Manhattanben lettem volna. Na, jó, kicsit másképp voltak
öltözve, mindenki kizárólag szövetben és bőrben járkált, de csupán ennyit
tudtam felsorolni különbségnek.
Fémből
készült teafiltert merített a gőzölgő vízbe, amikor kellően kiázott a növény,
elém tolta az italt.
– Cukor? – kérdeztem
szégyenlősen.
– Nem lesz
rá szüksége, Emilia kisasszony – vigyorgott és biccentett, hogy kóstoljam meg.
A markomba szorítottam
a zöld mázas agyagbögrét, kicsit megfújtam és belekortyoltam az italba. A
forrón édes íz azonnal elöntötte a torkom. Jó ég, ez jobb, mint amit a
nagymamám csinált! De hogy lehet ilyen finom édes? Caleb mintha meghallotta
volna a gondolataim, a kérdésem nélkül is válaszolt.
– Saját
recept. Itt minden házi.
– Mesés – mosolyodtam
el szélesen.
Ez az ember egy pillanat alatt
képes volt elterelni a gondolataim és szeretettel eltölteni a szívem. Még nem
is ismertem, de már nagyon imádtam ezt a szakállas mackót.
– Igen, be kell vallanom, hogy
engem is eléggé megrémítettek… nem tudtam, hogy mire számítsak és…
– De mégis
idejött – mutatott rám. – Mégis eljött, Emilia kisasszony. Más csak akkor
látogat meg minket, ha szüksége van valamire. Nem mintha túl sokat tudnánk
adni, de ön, ön tudta, hogy milyenek vagyunk, mégis idejött. Miért?
Teljesen
összezavart ez az ember. Az egyik pillanatban olyan, mint az apám karácsonykor,
a másikban meg egy ókori görög filozófus.
– Nos… nem
a külső alapján ítélek… de azért kicsit féltem. Ráadásul nagyon makacs vagyok.
Azt mondták, hogy ne jöjjek ide. Ha tovább győzködtek volna, még a költözésre
is elszántam volna magam – somolyogtam.
– Nem, ez
nem a helyes válasz – mélyen a karamellszínű szemeimbe bámult, mintha
hipnotizálni akarna. – Ön, kisasszony, egyszerűen csak jobb ember, mint a
többiek odakint.
Értetlenül pislogtam
rá. Mi volt ez bennem? Ilyet nagyon… nagyon ritkán éreztem. A hírnév azt
hiszem, hogy egy kissé megkeményített. Persze még mindig szeretem az embereket,
a családomról nem is beszélve, közvetlen voltam, de… nem túlzottan. Ha az ember
nevét túl sokan ismerik, önkénytelenül is bezárkózik kissé és egyre jobban
kezdi félteni a titkait, ráadásul sokszor kell megjátszania olyan érzelmeket,
amik nincsenek benne. Ilyen a szomorúság, az öröm és a… meghatottság. Ezt éreztem?
Évek óta nem dobogott ekkorákat a szívem. Persze tudtam, hogy dicsérték a
műveimet, velük együtt engem, de mindig is tudtam, hogy ők ugyan úgy
megjátsszák magukat, mint én, nem vagyok hülye. De most… ez olyan másként
hatott. Egy idegen ember mondott ilyeneket rólam, hogy… jobb vagyok, mint a
többiek.
– Miért? – mondtam
ki hangosan a gondolatmenetem következő kérdését.
Most Caleb
nézett rám úgy, mint én az előbb rá. Aztán bölcsen elmosolyodott, mintha semmi
gondja nem lenne az életben.
–
Egyszerűen csak… látom önön, Emilia kisasszony. A szemeiből ez sugárzik.
Azonnal lehet tudni, hogy ön egy értelmes, erős, elfogadó, szeretetet adó
személy.
A szívem
három nagyot dobbant a torkomban. Ilyen szépeket sosem hallottam még magamról
ennyi ismeretség után és én… ilyen lennék? Zavarban voltam, nem tudtam mást,
csak kétségbeesetten elvihogtam magam.
– Bocsánat,
bocsánat – próbáltam mentegetni magam, de még mindig nevettem.
– Semmi baj
kisasszony. Szeretné látni a kunyhót?
– Igen,
nagyon is – vágtam rá azonnal és lepattantam a székről.
Most néztem
igazán körül a teremben, eddig nem tudtam ezt megtenni, mert az aggódás
túlságosan is lefoglalt, most azonban mindent be tudtam pórolni. Kör alakú
asztalok mindenfele, az összes körül volt véve emberekkel, akik ügyet sem vetettek
a nagyvilág problémáira. Ők itt háborítatlanul eléldegéltek a maguk kis
univerzumában. A fogadó két falát oldalról három–három apró ablak szegélyezte,
amelyek nem eresztettek be túl sok fényt, ezért kellett gyertyát gyújtani.
Felfele vetült
a tekintetem, láttam a vaskos tartógerendákat, a tető vonalát teljes egészében.
Fantasztikus volt ez a hely, olyan autentikus, mintha visszautaztam volna az
időben hatszáz évet.
Calebbel a
verandán mentünk a zsúp fedezése alatt, hogy ne ázzunk el. Az egyik ablakos
falnál fordultunk a lefelé vezető lépcsőre, ahonnan már csak pár lépésnyire
álldogált az én édes házikóm. Olyasmi, mint a kocsma, csak kicsiben. Elől egy
létrán kellett felmászni az apró teraszra, majd egy faajtón betérve elém tárult
a jövőbeli otthonom.
Egyben voltak
a helyiségek, itt is minden csupa fa. Szemben a sarokban simult a falhoz egy
kis szekrénysor, ahol gondolom, majd a holmimat tárolhatom, az ajtó mellett,
ahol most mi álltunk, egy állványon egy lavór és egy vödör víz ücsörgött,
fölötte egy tükör, az ellentétes oldalon pedig… uram isten, az álmom! Egy saját
kandalló! El sem hittem, hogy lett egy saját kandallóm! Már ez széles mosolyt
csalt az arcomra, pedig még csak most vettem észre egy különleges állat szürke
bundáját kiterítve előtte. A falon egy könyvespolc lógott, a csodás
téglakandallómmal szemben pedig ott az ágyam, amit teljesen körbevett egy fehér
baldachin.
A
látványtól tátva maradt a szám, ez sokkal-sokkal több, mint amire gondolni
mertem volna. Az Emerson panzióban rosszabb szobám volt, mint ez, hisz ez
valami csodálatos. Tudat alatt mindig is egy ilyen otthont akartam és most, még
ha rövid időre is, de megkaptam.
– Tetszik,
Emilia kisasszony?
Egy ideig
csak kapkodtam a levegőt.
– Ez…
csodás… k–köszönöm. Nagyon szívesen fizetek érte akármennyit!
– Kérem, ne
sértsen meg! – horkant fel.
– Sokáig
leszek.
– Mindenben
a vendégünk, a pénznek pedig amúgy sem vennénk hasznát.
– Hogy
érti? – nincs pénz? Én ezt el sem tudtam képzelni.
– Itt
mindenkinek megvan a saját feladata, amiben segíti a falut. Nem veszünk semmit
a városokból, csak nagyon, nagyon ritkán, olyankor pedig cserekereskedelmet
űzünk. Itt mindent mi állítunk elő. A nők szőnek, fonnak, főznek, mosnak, de
vannak, akik halásznak. A férfiak szerszámokat gyártanak, a földeket szántják
fel, ehhez hasonlók és persze ott a vadász, aki…
– Gondolom
vadászik. Értem. Ez fantasztikus, minden olyan… békés és…
Ritkán
fogyok ki a szavakból, de ez most egy ilyen alkalom volt. Az egész helyzet
tényleg olyan, akár egy időutazás. Jó érzés volt tudni, hogy akadtak még olyan
emberek, akiket nem fertőzött meg a pénz, a háborúk és a valódi értékeket
leromboló technika. Olyan érzés fogott el, mintha a megtestesült utópiába
csöppentem volna.
– Nos, a
tűz fölött tud magának vizet forralni fürdéshez meg főzéshez, gondolom
feltalálja magát.
– Igen,
Caleb, köszönöm – hálálkodtam szélesen mosolyogva és, mint ahogy mindig, most
is viszonozta.
– Akkor
hagyom is a kisasszonyt. Ha akármi kell, odaát leszek, azonnal szóljon.
– Rendben,
köszönöm – lehuppantam az ágyra és végigsimítottam a hűvös fehér paplanon.
Valami
vidám, kislányos érzés égett most bennem, mint amikor régen anyunak készítettem
meglepetést anyák napjára és éppen készültem neki megmutatni. Persze mindig egy
kis hülyeség volt, egy kis apróság. Festett kavics, vagy gyöngyökkel
feldíszített toboz, ezt ő is tudta. De minden egyes alkalommal, amikor azon a
napon korán reggel bekötöttem a szemét és levezettem őt az ebédlőbe, olyan…
mindent elsöprő öröm sugárzott róla, úgy érzem, most újra így éreztem magam.
Egy izgatott vidám kislánynak, aki már alig várja, hogy adhasson valamit,
amivel másoknak örömet okoz, és most már biztos voltam abban, hogy ez a
helyszín hozzá a tökéletes.
Közben a
szakállas férfi már majdnem kiment, amikor visszafordult az ajtóból egy utolsó
tájékoztatásra.
– Jaj, és
kisasszony! Ha lefekszik aludni, mindig húzza be a hálót és győződjön meg róla,
hogy nincsenek odabent bogarak. Az éjszaka teremtményei errefelé csúnya kórokat
terjesztenek – ezzel búcsúzott és teljesen porrá zúzta ezt a tökéletes idilli
gondolatot és érzést.
Picit
sikkantva húztam fel a lábam az ágyra. Kórok?! Mégis miféle kórok?! Az előbbi
gondolatok gyors nyári záporként hullottak le és új felhők gyülekeztek a
fejemben, amiknek esőcseppjei betűként rajzolták ki a „Mit keresel itt Emilia Quinn?” feliratot.
Egy
pillanatig haboztam és elgondolkodtam. Valóban, mit? Aztán a borongó felhőket
villámként hasította szét egy gondolat: könyvet kell írnom! Igen, egy új
bestsellert és ebben még a malária sem akadályozhat meg! Na, jó… ezt azért át
kellett gondolnom…
Megráztam a
fejem és a bőröndömhöz pattantam, amiből előkaptam a jó öreg írógépem, majd
visszavetődtem az ágyba és belevágtam.
~*~
Vagyis
belevágtam volna, ha jött volna bármifajta ihlet! Az egész vidék olyan, mint
egy valóra vált mese, és én mégse tudtam összehozni semmi, de semmi
használhatót! Nem hittem el… reménytelen voltam. Ráadásul közben be is
esteledett és nem mentem felhívni Alice-t, de ilyenkor már nem fogok
végigvágtatni az erdőn. Holnap… engem ki fog nyírni. Tuti. Halott ember leszek.
Bambulásomnak
a korgó gyomrom fájdalmas morgása vetett véget. Tényleg, hiszen reggel óta nem
ettem semmit. Caleb azt mondta, hogy estére lesz ennivaló. Nagyon remélem, mert
tényleg éhen vesztem.
Csikorogva nyílt
az ajtóm. Az első, ami feltűnt középen, az a hatalmas tábortűz, körülötte
fekete sürgő-forgó alakokkal. Ez remek, tehát elállt az eső. Még mielőtt
végiggondolhatnám, hogy mit fogok mondani vagy csinálni ennyi idegen ember
között, a lábam magától odavitt, és ott találtam magam a harsogó tömegben. Kis
padokon ültek, falatoztak, nevettek, veszekedtek, pár ember pedig már táncolni
kezdett. Valahogy mindig is így képzeltem el a hobbitokat, és ezt a lehető
legjobb értelemben értettem. A tűz egyeletlen pattogása, az ázott föld és a
jókedvű furulyaszó vidám dallama olyan illatot adott a levegőnek, ami
egyszerűen leírhatatlan volt.
Egy fiatal
férfi pattant mellém, felismertem az arcát, reggel ő is ott volt a kocsmában.
– Hello,
Emilia – mosolygott rám és átnyújtott egy korsót. – Már azt hittük, megrémültél
tőlünk és ki se fogod dugni az orrod.
– Haha,
ugyan, kérlek – élvezettel személtem végig a jelenetet, élveztem, ahogy a narancs
lángnyelvek forrón leheltek az arcomra és mindeközben a tekintetem minden egyes
részleten elkalandozott, szinte nem is figyeltem a férfira.
– Én Derek
vagyok, ha bármi segítség kell, csak szólj nekem, oké?
– Ó, oké… –
dadogtam.
Lelkiismeret-furdalást
kellett volna éreznem igaz? Valaki kedvesen odajött hozzám és én nem is figyeltem
rá, de egyszerűen elkápráztatott a…
Hirtelen,
élesen a szemembe fúródott egy tekintet, egy olyan tekintet, amilyennel még
soha sem találkoztam. Hideg és szinte már jobban hasonlított a fehéren izzó
ezüsthöz, mint az átlagos szürkéhez. Nem tükröződött belőle sem kedvesség, sem
együttérzés, mintha nem is ember lett volna, sokkal inkább egy vadállat. Egy
vérszomjas vadállat, aki csak arra várt, hogy lecsaphasson. Ki ez a férfi? A
tekintete annyira megperzselt a tűzön át, mint ahogy arra még a legforróbb
lángnyelvek sem lennének képesek. Ő is a többiek közt ült, mégis magányosan. A
hátát egy pokróc melegítette, a kezében tányért tartott, de amióta engem bámult,
meg sem mozdult. Teljesen a földbe gyökerezett a lábam, még az arcát sem tudtam
megnézni, az ezüstszemek teljesen letaglóztak. Erőt vettem magamon és Derekhez fordultam.
– A
túloldalon… az a férfi… kicsoda?
Derek odanézett
és halkan morgott egyet.
– Hogy ő? Ő
Matt, a falu vadásza – károgta csúfos hangnemben.
– Nem
kedveled? – kaptam fel a fejem.
– Nem. Azt
hiszi, hogy mi tőle függünk, holott nem. Kicsit el van szállva magától.
Megszakadt
az összeköttetés a parázsló tekintetű férfi között és köztem, ami hatására
valami furcsa, üres érzés mardosni kezdte a torkom.
– Nekem nem
tűnik olyannak, aki el van magától szállva – dünnyögtem szinte magamnak.
– Ne ezzel
törődjünk Emilia, ez az első estéd itt, érezd magad jól! – elkapta a derekam és
berepített a hangulatok kavargó tengerébe.
~*~
Másnap
reggel az ágyamban ébredtem, körülöttem a baldachin gondosan elhúzva, egy bogár
sem jutott be szerencsémre. Elégedetten mormogtam, csak ezután ötlött fel
bennem a gondolat: hogy kerültem én az ágyba?!
Felkaptam a
fejem, amire éktelen fájdalom hasított a homlokomba, amitől azonnal visszazuhantam
az ágyba egyenesen a kezemre, amin… kötés?... Fehér gézkötés? De… miért? Minek?
Összeszorítottam
az ujjaim. Basszus… rettenetesen fáj. Mi történt tegnap este? Elkeseredetten
próbáltam törni a fejem, de csak a fájdalmat éreztem. Nagy nehezen széthúztam
magam előtt a hálót és leléptem a padlóra, de abban a pillanatban, ahogy megpróbáltam
felállni, visszaestem. Szédültem. Berúgtam volna? Minden bizonnyal… jaj, ne!
Nagyot sóhajtottam,
próbáltam visszatekerni a fejemben a fogaskerekeket, de semmi! Berúgtam, már
ezer százalék, méghozzá nagyon! Biztos szégyent hoztam magamra és most mindenki
bolondnak néz! Ne, ne, ne! Olyan sokszor jártam már ezzel pórul, miért nem tudtad
megjegyezni végre valahára, Emilia, hogy: NEM BÍROD AZ ALKOHOLT! Nem és soha
nem is fogod!
Dülöngélve
az ajtóhoz baktattam, először nekimentem, de keményen harcolva sikerült
kinyitnom magam előtt. Odakint egy kicsit jobban lettem, pár pillanatot elidőztem
a verandán. A reggeli pára megült az arcomon és a hajamon, friss volt a levegő,
nagyon friss, egyenesen a csontomig hatolt. Ez szintén olyan, amit a
nagyvárosban sosem tapasztalhat meg az ember. Mélyet szippantottam belőle,
megtelt vele a tüdőm, a szédülésem sokat javult, azonban még csak most következett
a neheze. Le kellett másznom a létrán. Miért kellett oszlopokra építeni ezeket
a nyavalyás házakat?
Erősen kapaszkodtam
a fokokba, de a kezem nagyon fájt. Amint beértem azonnal az lesz az első
dolgom, hogy megkérdezem, azzal mi történt?
A fogadóban
most nem ültek sokan, viszont azok, akik ilyen hajnali pacsirták voltak, már
ilyen korán reggel ittak. Hogy bírják? Ha rágondoltam, már rosszul lettem.
Hangosan kiáltottak, amint megláttak az ajtóban, amitől az egyre enyhülő
fejfájásom újra kiújult, sokkal erősebben tért vissza. Védekezésképpen a
fülemre tapasztottam a kezem.
– Au, au,
ne, ne, kérlek! – könyörögtem halkan, amire nevetni kezdetek, majd ketten
odaszökelltek hozzám, hogy támogatást nyújtsanak.
– Bocsánat, csak üdvözölni szerettük volna az
új lakosunkat! – harsogták, közben kétoldalról felemeltek és egyenesen a
pulthoz vittek, ahol már Caleb várt széles mosollyal a bajusza alatt.
– Köszönöm,
fiúk – megpaskoltam mindkettőjük szövetinges vállát, ahogy felmásztam a székre,
majd a másik férfi felé fordultam. – Jó reggelt.
– Jó
reggelt, kisasszony. Jó?
– Nem…
hehe… nem jó.
– Készítek
egy teát – mondta, és máris előkészítette nekem ugyanazt a zöld mázas bögrét,
mint amiből tegnap is ittam.
– Köszönöm.
Nos… ez elég kínos, de… én nem emlékszem, hogy mi történt – dadogtam, belül
pedig már teljesen elsüllyedtem szégyenemben.
– Semmi
kisasszony, egyszerűen csak berúgott.
–
Egyszerűen? – kiáltották a fiúk egy időben a hátam mögül. – Különleges volt az!
Remek bemutatkozó, remek! Haha.
Nem is tudtam
eldönteni, hogy az ismételt visszatérő fejfájásom, vagy a megalázottság érzete
miatt, de a markomba temettem a fejem és legszívesebben sírtam volna.
– Borzasztó
voltam, ugye? – nyekeregtem.
Caleb csak
apásan mosolygott, vagyis gondolom. Apám sosem mosolygott rám, amikor részeg
voltam, mondjuk ez érthető.
– Jókedvű
volt. Ne szégyenkezzen, ez errefelé sokszor előfordul – elém tolta ugyan azt a
fenséges, forró mézízű teát, mint a múltkor. Ez biztosan jót tesz majd, igen.
– Szörnyű
vagyok, amikor iszom. Ráadásul első este…
–
Leitatták, de mindenkit remekül szórakoztatott, kisasszony. Mindenkivel
táncolt.
– És ugye
nem… tudja… hánytam vagy ilyesmi? – kínosan nevetgéltem.
– Nem, nem,
dehogy – elfojtott egy kuncogást.
Hatalmas kő
esett le ennek hallatán a szívemről.
– Hála az
égnek – nagyot kortyoltam a teából. – Ez még mindig csodás. És a kezem?
Elestem?
– Nos –
zavartan túrt hamuszürke szakállába –, úgy tűnik, az idegenekre furcsa hatással
van a hárspálinkánk…
–
Hárspálinka?... Furcsa hatás? – gyanakodva húztam össze a szemem.
– A kisasszony…
hallucinált tőle – suttogta bűnbánó hangon.
Ha nem lettem
volna ennyire rosszul, biztos, hogy belevertem volna a fejem valamibe, de nem
akartam kinyírni magam, így minden önuralmam és maradék önbecsülésem összeszedve
közömbös hangon folytattam.
–
Hallucináltam? Mit?
– A…
kisasszony azt állította, hogy ő egy főnixmadár, aki most újjá fog születni és
majdhogynem belesétált a tűzbe – úgy nézett rám, mint egy rossz kisfiú, aki
eltörte az anyukája kedvenc vázáját, meghasadt tőle a szívem. – Sajnálom
kisasszony, nem figyeltem oda önre eléggé…
– Kérem,
Caleb… az én hibám, én sajnálom, hogy gondot okoztam – bátorítóan húztam fel az
ajkam.
–
Szerencsére Matthew időben észrevette és így csak a kezét égette meg. Ezután a
kunyhójába vitte.
– Matthew…
– ismételtem a nevet elgondolkodva.
Igen, ő az
izzóezüst-szemű férfi, aki olyan gonoszan tudott nézni. A vadász, aki állítólag
el volt szállva magától, de nekem segített.
A gondolatmenetem egy óriási
csattanás szakította meg, aminek a forrása éppen előttem hevert. A hangtól
annyira megijedtem, hogy kapásból hátravetődtem, és egyenesen a székek közé
zuhantam. A pulton egy hatalmas halott vaddisznó hevert, aminek szájából vérrel
kevert, habos nyál folyt a lakkozatlan fára.
– Ó,
köszönöm Matt, akkor ma ragu lesz ebédre – kiáltott fel vidáman Caleb, miközben
erős karjaival leemelte a földre a hatalmas állatot és eltűnt vele egy ajtóban.
Én még
mindig a földön ültem és döbbenten bámultam a férfira, aki minden jel szerint
puszta kézzel csapta fel a nem épp aprócska állatot a nem éppen alacsony
pultra. Hatalmas ereje volt… ő minden bizonnyal… igen, ő Matthew. Bár a
szeméről tudnám a legjobban felismerni, így is biztos voltam benne. Tegnap
estéről derengett a nyakig érő, enyhén hullámos haja, ami másodszori nézésre
selymes csokoládébarna, mintsem fekete. Az arcán elhanyagolt borosta, testén
pedig térdig mindent elfedő sötétzöld kabát lógott, lábán csizma. Nem tévedtem
az éjjel, ez az ember minden egyes négyzetmilliméterében egy megtestesült
vadállat. Csak most fordult felém… egek, hihetetlen férfiasak az arcvonásai. Az
álla szögletes, az állkapcsa szint…
– Ha
érdekel, engem lehánytál.
– M–mi? –
hebegtem meglepetten.
A hangja
olyan, akár egy harci kürt. Erős és vészjósló, mégis hallani lehetett benne
valami mélabús, lassú rezgést.
– Engem
lehánytál. Egyenesen a nyakamba – homlokán ráncok sűrűsödtek, az olvadt ezüst szikrázott.
– Én…
b–bocsánat… nem volt szándékos… csak…
– Csak
holtrészegre ittad magad, nem nőhöz méltó módon – az orra rándult egyet és
kegyetlenül állta a szomorú pillantásom, nem volt benne irgalom.
– Én nem
akartam… – próbáltam mentegetőzni és felállni a székek közül, de nem ment,
visszaestem. – Au…
Lassan
odalépkedett és mintha egy tollpihével tenné, a karjába kapott és felültetett
egy másik székre. Nem tudtam mit csinálni, zavarban voltam… ez a férfi olyan
hatalmas és erős, gyengének, tehetetlennek éreztem magam mellette és ez nem tetszett.
–
K–köszönöm – miért nem tudtam normálisan beszélni vele, miért dadogtam egyfolytában?!
– Hülye
liba – vetette oda sértő hangnemben, majd kivágtatott az ajtón.
Meg kellett
kapaszkodnom, hogy megint le ne essek. Még hogy én hülye liba?! Ő meg egy
bunkó! A fenébe, miért pont neki kellett kiszednie a tűzből? – Oké, ez nagyon
bizarrul hangzott… – De így neki kellett megköszönnöm, vagy lehet, hogy nem
kéne? Áh, de muszáj volt, különben mindenki legalább akkora tuskónak hinne,
mint őt. Mindegy, ha legközelebb látom, megköszönöm neki. Fogadni mertem volna,
hogy csak hazudott, és igazából nem is hánytam a nyakába…
Caleb lépett
ki az ajtó mögül, ahol az imént eltűnt, a kezét egy véres rongyba törölgette.
– Ne törődj
Mattel. Amikor náthás mindig morcos.
Nem bírtam
megállni, hogy ne röhögjem el magam. Annyira abszurd volt, hogy egy ilyen
hatalmas ember ilyen hisztis legyen egy kis nátha miatt. Mondjuk jobban
visszaemlékezve édesapám is mindig kibírhatatlanul viselkedett, amikor csak egy
kicsit is megfázott. Ez azt hiszem, egy tipikusan olyan dolog, amit a nők
jobban bírnak.
– Náthás?
– Igen.
Egész végig kint volt az esőben, hogy tudjon hazahozni nekünk ételt – kedvesen
pislogett szűk, barna szemeivel, miközben a képre gondolt.
Én már
egyáltalán nem nevettem, csak bámultam ezt a nagy embert, ahogy ilyen
érzelgősre váltott. Az arcom megnyúlt és lassan nekem is felderengett, ahogy
egy bőrig ázott férfi, aki jobban hasonlított farkasra, egy bokor alatt
gubbasztott éjszakákat, hogy legyen mivel megetetni az itt élőket. Ebben a
pillanatban kinyílt a fogadó ajtaja és én önkénytelenül is odafordultam. Két
alak állt ott, az egyikőjüket rögtön felismertem, Greta volt az, aki kisbabát
várt, a másik pedig… Matt… a pocakját fogta és komoly arccal valamit dörmögött
neki, de nem hallottam. Tehát ő az apukája. Hmm… ahogy láttam, mindenkivel
kedves, csak… velem nem. Érthető… de akkor mégis, miért vágott ez ennyire
gyomorba?
Greta
mosolyogva jött be és végül leült mellém.
– Jó
reggelt Emilia, minden oké?
– Nos…
igen, hehe…
– És te,
hogy vagy? Hányadik hónapban vagy?
– Azt hiszem
a nyolcadikban – mosolygott ragyogón.
Greta
elbűvölő teremtés volt, látszott rajta, hogy remek anyuka lesz. Bár nem ismerem
régebbről, de valószínűleg, mint a legtöbb nőnek, a terhesség neki is nagyon
jót tett. Fényes barna a haja, kipirult az arca és a vászonruhája alatt
gyönyörűen kigömbölyödött a pocakja.
– Azt
hiszed? Nem jársz terhes gondozásra?
Erre
ledermedt és összenézett Calebbel. Mégis mi a baj? Rosszat mondtam?
– Nos… nem…
nem… – halkan suttogott, mintha félne valamitől.
– Miért,
Matt nem visz be a városba?
Kedvesen
felnevetett.
– Matt?
Miért vinne ő be a városba?
Basszus,
ezek szerint félreértettem! Istenem, de kínos…
– Én csak…
láttalak titeket odakint, azt hittem, hogy ő…
– Nem, nem
ő az apuka, ő csak sokat segít nekem amióta… – elcsuklott a hangja. – Amióta
Jacob…
Caleb
odalépett és kedvesen átölelte a nőt, aki szorosan kapaszkodott a szikár
izmokba és halkan szipogott.
– Nem kell
róla beszélned, nyugodj meg – búgott a lány fülébe, aki láthatóan egy kicsit megnyugodott.
Rögtön tudtam,
hogy ez kényes téma, ezért nem is akartam tovább firtatni.
– Bocsánat…
– mondtam bűnbánó hangon, amire a lány kedvesen elmosolyodott és elmorzsolt egy
könnycseppet.
– Semmi
baj, muszáj róla beszélnem… Jacob… nemrég… eltávozott. Matt jó barátja volt és
megígérte neki, hogy mellettem lesz és segíteni fog… Emilia, ő nagyon jó ember.
Elnéztem,
hogy mindenki – kivéve Dereket – mekkora szeretettel bírt iránta, csak én voltam
az egyetlen, aki… a nyakába hányt. Ő nem gonosz, csak náthás… így morcos. És
tényleg segített nekem is. Vadászott a falunak, engem pedig nem etetetett meg a
kórokat hordozó éjszakai rovarokkal. Mondhatni kedves… hmm… legyen inkább: nem
ártó szándékú. Tényleg bocsánatot kellett kérnem tőle, úgy döntöttem, jó
kislány leszek, amint lesz lehetőségem meg is teszem, viszont előbb egy másik
dolgot kellett elintéznem.
Leszálltam
a székről.
– Hova
megy, kisasszony? – kérdezte Caleb.
–
Telefonálnom kell.
– Ne kérjek
meg valakit, hogy kísérje vissza a városba?
– Ne,
kérem, felesleges! Jól megjegyeztem az utat.
Gyorsan a
kunyhómba vágtattam, felkötöttem a fekete sörényem, átöltöztem és azonnal nekivágtam
az erdőnek. Útközben csak az járt a fejemben, hogy Alice minden bizonnyal
megnyúz telefonon keresztül, hacsak már ide nem utazott.
Milyen kár,
hogy csak ez járt a fejemben… úgy nézett ki, hogy a térlátásom és az
emlékezőképességem mégsem olyan csodás, mint ahogy azt képzeltem. Nem tudom
mióta bolyonghattam, de már késő délután lehetett, a nap pedig forrón sütött
le, a pára fullasztóan ült meg a smaragdzöld bokrok között. Az az érzésem, hogy
órák óta körbe-körbe mentem és az a módszer, miszerint a fák mohás fele mutat
északra, egyáltalán nem mutatkozott igaznak, sem hatékonynak. Engem az se
érdekelt, ha délen lyukadok ki, csak legalább ne fákat lássak mindenütt!
Kétségbeesetten
forogtam összevissza, minden önuralmam elvesztettem. Éhes voltam és szomjas és
nem akartam itt megpusztulni!
Végre találtam
valami élelemfélét. Tudtam, nem kéne mindent összeennem, amit az erdőben
találok, de ezt felismertem, ez málna. Óvatosan nyúltam be a vérvörös
gyümölcsért, mindkét kezem használtam, hogy minél többet tudjak leszedni,
amikor hirtelen valami megfeszült a csuklóm és a bokám körül, majd felrántott a
levegőbe. Hatalmasat sikítottam, majd amikor végre megálltam a himbálózásban,
megpillantottam a végtagjaimon feszülő köteleket.