2014. augusztus 23., szombat

2. fejezet

 Sziasztok! Az egyik lelkes olvasónak hála úgy döntöttem, hogy a tervezettnél sokkal korábban adom ki a kezeim közül a második fejezetet. Emilia végre belecsöppen a harminchat fős falucska mindennapjaiba, tehát új szereplőkben nincs hiány, ráadásul felbukkan a második címszereplőnk is!

Mindenkinek jó olvasást kívánok, ne feledjétek el a visszajelzést és az esetleges feliratkozást! ;)  




Feszengve álltam, a kezem ökölbe szorult a fogantyún és fogalmam sem volt, hogy mit várjak, hogy fognak fogadni? 
            Odabentről tompa gyertyafény és tömény füst andalgott a szabadba, amint egy kicsit kitisztult a légkör, rögtön huszonöt döbbent szempárral találtam magam szemben.
            A pillanat a végtelenségbe nyúlt. Egyetlen szót sem hallani, még lélegzetvételeket sem, a néma csend nehéz bársonya borult mindenre. A maradék füst még volt annyira sűrű, hogy nem láthattam tisztán az arcokat. Istenem, vajon milyenek? Valóban olyan borzalmasak? Fogok tudni mosolyogni rájuk, vagy sikítva elszaladok? Nem, azt nem. Emilia Quinn egy bátor és magabiztos fiatal írónő, aki nem retten vissza ilyesmiktől. Kicsit megráztam magam.
            Végre valahára kitisztult a látótér és… várjunk csak, ez… ezek… vagyis ők. Bizony, ezek ők! Csöppet sem hasonlítottak szörnyetegekre, hiszen… teljesen ugyanúgy nézek ki, mint Ben vagy én. Abszolút… akkor mégis mi?... Nem értem.
            Döbbenten álltam az ajtóban, megmukkanni sem mertem. Lehetséges, hogy a falusiak és Alice voltak olyan szemetek, hogy direkt megijesztettek? És én még voltam olyan naiv és be is vettem! Hogy lehetek ekkora marha?!
            Ültek itt nők, férfiak, gyerekek, idősek, minden korosztályból láttam embereket. Igen azokat, nem szörnyeket. Ha visszamegyek telefonálni, tuti, hogy beolvasok mindenkinek! Ekkora hülyeséget, még, hogy olyan rondák, hogy csak a mesékben létezhetnek, nem hiszem el…
            Mindannyian kicsit furcsállva pillantottak rám, úgy láttam, mintha meg lennének szeppenve. Pont ők? Az egyetlen személy, akinek itt oka van megszeppenni, az én lennék. A reakcióm várták? Én meg az övéket. Jaj, mit csináljak? Hogy csináljam? Ilyen zavarban szerintem még életemben nem voltam
            – Őőő… h-hello… – nyekeregtem kiszáradt torokkal.
            Ekkor még mindig nem jött semmi válaszreakció, mintha szellemet láttak volna. Az egyetlen mozgást a teremben egy szőke hajú kislány okozta, aki lepattant a székéről és felém kezdett baktatni. Kicsit hátráltam tőle, ez így most túl gyorsan jött hirtelen, majd amikor elém ért felmosolygott rám, az orcái, mint vörös almák, a haja, mint a folyékony arany, a bőre pedig gyönyörű hamvas fehér. Mégis hogy mondhatták ezt az ártatlan kis galambot csúfnak?
            – A néni nem fél tőlünk? – pislogott áttetsző, zafírkék szempárjával, amire kihagyott egyet a szívem.
            – Nem… miért félnék? – guggoltam le elé bűnbánó tekintettel, mintha rosszat tettem volna. – A faluban átvertek, ott azt mondták, hogy…
            – Tudom. Ők ilyenek – csilingelt a hangocskája. – Én Engel vagyok – most elnevette magát, tejfogai fehéren villogtak a tompa fényű fogadó dohányfüst illatú termében.
            – Én Emilia, örvendek Engel – válaszoltam átvéve tőle a jókedvet.
            Megfogta a kezem és húzni kezdett magával, miközben a többiek még mindig elképedve bámultak. Mégis mi bajuk? Ők úgy tudták, hogy én vagyok csúf?
            A székek széthúzódtak előttünk, mint régebben Mózes előtt a Vörös-tenger, ahogyan a pult felé haladtunk, ahol egy fehérszakállú, félszemű ember támasztotta a fejét és lenyűgözve mosolygott. Biztosan ő a fogadós. Tényleg eltéveszthetetlen, már csak a kalózos szemfedő miatt is.
            – Emilia Quinn? – dörgött a hangja, egy pillanatra meg mertem volna esküdni, hogy hangosabban, mint a vihar morajlása az éjjel.
            – Caleb? – kihívóan villantottam ki a fogam fehérjét. Valamiért, ha ránéztem, elszállt minden aggodalmam és félelmem, biztonságérzetet adott.
            – Tudtam, hogy különleges hölgy a kisasszony.
            – Hogy érti? – miről beszél ez?
            – Hát, nem futott el fejvesztve előlünk – kuncogott és meghúzta a bőrpántot a csuklóján.
            – Már miért futottam volna?
            – Semmiért kisasszony, igazán semmiért – öklével megtörölte az orrát, majd szipogott egyet.
            Nagyon karakteres volt a fickó. Úgy az ötvenes éveit taposhatta, de olyan hatalmas, mint egy kétajtós szekrény, valami furcsa pikkelyszerű trikó feszült dobszerű mellkasán, ősz tincsei a válláig értek, elől párat gyöngyök díszítettek. Nagyon szimpatikus. Nem tudtam megállni, amióta őt néztem, csak vigyorogtam, már fájt az arcom.
            – Nos, kisasszony, bemutatom a falut. Harminchatan vagyunk, hamarosan harmincheten, Greta épp babát vár.
            Ebben a pillanatban egy kedves arcú nő felém intett.         
            – Ó, gratulálok.
            – Falu, a kisasszony Emilia Quinn, egy fiatal és tehetséges írónő, aki épp ihletet keres, én pedig megegyeztem Emersonnal, hogy befogadjuk annyi időre, amennyire csak maradni szeretne. Addig is a vendégházban fog élni. Kérlek titeket, amiben csak lehet, segítsétek őt – olyan lelkesítően beszélt, mintha csatára készülnének, a tömeg pedig reagált, szinte egy emberként búgtak fel és bólogattak, közben kedvesen mosolyogtak.
            Ők… egyáltalán nem gonoszak, sőt… szerintem a legkedvesebb emberek, akikkel valaha találkoztam. Belül melengetett ez az érzés, hogy senki sem volt ellenséges és előre éreztem, hogy minden rendben lesz majd, nagyon jól fogom magam itt érezni, sőt, még azt is el tudtam képzelni, hogy rendszeres visszajáró vendég leszek és hagyom a francba Silverflowert a sznob lakóival együtt. Újra felharsantak a nevetések és a viták, majd hamarosan csak egy lettem a sok közül, és, bár egy kisebb tömeg zsongott körülöttünk, mégis kettesben maradtunk Calebbel.
            – Üljön le! – mutatott az egyik hosszúlábú bárszékre, én pedig engedelmesen felmásztam. – Éhes?
            – Nos, nemrég reggeliztem.
            – Az jó, ugyanis egyelőre egy falat ételünk sincs, ugyanis a vadászunk még nem tért vissza, viszont estére fenséges vacsorára számíthat a tábortűznél.
            – Nagyon remélem – kúszott az arcomra a mosoly. – Köszönöm, hogy befogadtak.
            – Köszönjük, hogy eljött. Tudja, ritkán van vendégünk – egy férfi jött a pulthoz, hogy sört kérjen. Caleb megcsapolt egy hordót a rengeteg közül, amik mögötte álltak és egy agyagkupába csurgatta a mézszínű nedűt, aztán a középkorú ember felém intette a kancsóját, majd visszavonult.
            – Tudom… vagyis Ben mondta.
            – Ben? – kapta fel a fejét. – Teát vagy sört?
            – Teát, köszönöm. Nos, igen, Mr. Emerson fia.
            – Ó! – jött ki a pult mögül és az egyik falhoz sétált, ahol egy hatalmas kandalló tátongott. Pár ember a párkányán ült és jókedvűen beszélgettek. Egy merőkanállal merített egy üstből, ezután visszatért hozzám. – Őt is látni erre? Azt hittem sosem merészkedik be az erdőbe.
            – M–miért?
            – Nem kedvel minket… bár senki sem…
            Elbambultam a szakállas férfi bús tekintetén. Olyan hatalmas, olyan szikár, mégis tele volt érzelmekkel. Együttérzőn mosolyodtam el, és belül tényleg bántott, hogy ezt a sok embert elítélték a külsejük miatt, ami persze teljesen felesleges, mivel nem akadt bennük semmi visszataszító! Egyszerűen úgy néztek ki, mint a valódi emberek, mintha Manhattanben lettem volna. Na, jó, kicsit másképp voltak öltözve, mindenki kizárólag szövetben és bőrben járkált, de csupán ennyit tudtam felsorolni különbségnek.
            Fémből készült teafiltert merített a gőzölgő vízbe, amikor kellően kiázott a növény, elém tolta az italt.
            – Cukor? – kérdeztem szégyenlősen.
            – Nem lesz rá szüksége, Emilia kisasszony – vigyorgott és biccentett, hogy kóstoljam meg.
            A markomba szorítottam a zöld mázas agyagbögrét, kicsit megfújtam és belekortyoltam az italba. A forrón édes íz azonnal elöntötte a torkom. Jó ég, ez jobb, mint amit a nagymamám csinált! De hogy lehet ilyen finom édes? Caleb mintha meghallotta volna a gondolataim, a kérdésem nélkül is válaszolt.
            – Saját recept. Itt minden házi.
            – Mesés – mosolyodtam el szélesen.
Ez az ember egy pillanat alatt képes volt elterelni a gondolataim és szeretettel eltölteni a szívem. Még nem is ismertem, de már nagyon imádtam ezt a szakállas mackót.
– Igen, be kell vallanom, hogy engem is eléggé megrémítettek… nem tudtam, hogy mire számítsak és…
            – De mégis idejött – mutatott rám. – Mégis eljött, Emilia kisasszony. Más csak akkor látogat meg minket, ha szüksége van valamire. Nem mintha túl sokat tudnánk adni, de ön, ön tudta, hogy milyenek vagyunk, mégis idejött. Miért?
            Teljesen összezavart ez az ember. Az egyik pillanatban olyan, mint az apám karácsonykor, a másikban meg egy ókori görög filozófus.
            – Nos… nem a külső alapján ítélek… de azért kicsit féltem. Ráadásul nagyon makacs vagyok. Azt mondták, hogy ne jöjjek ide. Ha tovább győzködtek volna, még a költözésre is elszántam volna magam – somolyogtam.
            – Nem, ez nem a helyes válasz – mélyen a karamellszínű szemeimbe bámult, mintha hipnotizálni akarna. – Ön, kisasszony, egyszerűen csak jobb ember, mint a többiek odakint.
            Értetlenül pislogtam rá. Mi volt ez bennem? Ilyet nagyon… nagyon ritkán éreztem. A hírnév azt hiszem, hogy egy kissé megkeményített. Persze még mindig szeretem az embereket, a családomról nem is beszélve, közvetlen voltam, de… nem túlzottan. Ha az ember nevét túl sokan ismerik, önkénytelenül is bezárkózik kissé és egyre jobban kezdi félteni a titkait, ráadásul sokszor kell megjátszania olyan érzelmeket, amik nincsenek benne. Ilyen a szomorúság, az öröm és a… meghatottság. Ezt éreztem? Évek óta nem dobogott ekkorákat a szívem. Persze tudtam, hogy dicsérték a műveimet, velük együtt engem, de mindig is tudtam, hogy ők ugyan úgy megjátsszák magukat, mint én, nem vagyok hülye. De most… ez olyan másként hatott. Egy idegen ember mondott ilyeneket rólam, hogy… jobb vagyok, mint a többiek.
            – Miért? – mondtam ki hangosan a gondolatmenetem következő kérdését.
            Most Caleb nézett rám úgy, mint én az előbb rá. Aztán bölcsen elmosolyodott, mintha semmi gondja nem lenne az életben.
            – Egyszerűen csak… látom önön, Emilia kisasszony. A szemeiből ez sugárzik. Azonnal lehet tudni, hogy ön egy értelmes, erős, elfogadó, szeretetet adó személy.
            A szívem három nagyot dobbant a torkomban. Ilyen szépeket sosem hallottam még magamról ennyi ismeretség után és én… ilyen lennék? Zavarban voltam, nem tudtam mást, csak kétségbeesetten elvihogtam magam.   
            – Bocsánat, bocsánat – próbáltam mentegetni magam, de még mindig nevettem.
            – Semmi baj kisasszony. Szeretné látni a kunyhót?
            – Igen, nagyon is – vágtam rá azonnal és lepattantam a székről.
            Most néztem igazán körül a teremben, eddig nem tudtam ezt megtenni, mert az aggódás túlságosan is lefoglalt, most azonban mindent be tudtam pórolni. Kör alakú asztalok mindenfele, az összes körül volt véve emberekkel, akik ügyet sem vetettek a nagyvilág problémáira. Ők itt háborítatlanul eléldegéltek a maguk kis univerzumában. A fogadó két falát oldalról három–három apró ablak szegélyezte, amelyek nem eresztettek be túl sok fényt, ezért kellett gyertyát gyújtani.
            Felfele vetült a tekintetem, láttam a vaskos tartógerendákat, a tető vonalát teljes egészében. Fantasztikus volt ez a hely, olyan autentikus, mintha visszautaztam volna az időben hatszáz évet.
            Calebbel a verandán mentünk a zsúp fedezése alatt, hogy ne ázzunk el. Az egyik ablakos falnál fordultunk a lefelé vezető lépcsőre, ahonnan már csak pár lépésnyire álldogált az én édes házikóm. Olyasmi, mint a kocsma, csak kicsiben. Elől egy létrán kellett felmászni az apró teraszra, majd egy faajtón betérve elém tárult a jövőbeli otthonom.
            Egyben voltak a helyiségek, itt is minden csupa fa. Szemben a sarokban simult a falhoz egy kis szekrénysor, ahol gondolom, majd a holmimat tárolhatom, az ajtó mellett, ahol most mi álltunk, egy állványon egy lavór és egy vödör víz ücsörgött, fölötte egy tükör, az ellentétes oldalon pedig… uram isten, az álmom! Egy saját kandalló! El sem hittem, hogy lett egy saját kandallóm! Már ez széles mosolyt csalt az arcomra, pedig még csak most vettem észre egy különleges állat szürke bundáját kiterítve előtte. A falon egy könyvespolc lógott, a csodás téglakandallómmal szemben pedig ott az ágyam, amit teljesen körbevett egy fehér baldachin.
            A látványtól tátva maradt a szám, ez sokkal-sokkal több, mint amire gondolni mertem volna. Az Emerson panzióban rosszabb szobám volt, mint ez, hisz ez valami csodálatos. Tudat alatt mindig is egy ilyen otthont akartam és most, még ha rövid időre is, de megkaptam.
            – Tetszik, Emilia kisasszony?  
            Egy ideig csak kapkodtam a levegőt.
            – Ez… csodás… k–köszönöm. Nagyon szívesen fizetek érte akármennyit!
            – Kérem, ne sértsen meg! – horkant fel.
            – Sokáig leszek.
            – Mindenben a vendégünk, a pénznek pedig amúgy sem vennénk hasznát.
            – Hogy érti? – nincs pénz? Én ezt el sem tudtam képzelni.
            – Itt mindenkinek megvan a saját feladata, amiben segíti a falut. Nem veszünk semmit a városokból, csak nagyon, nagyon ritkán, olyankor pedig cserekereskedelmet űzünk. Itt mindent mi állítunk elő. A nők szőnek, fonnak, főznek, mosnak, de vannak, akik halásznak. A férfiak szerszámokat gyártanak, a földeket szántják fel, ehhez hasonlók és persze ott a vadász, aki…
            – Gondolom vadászik. Értem. Ez fantasztikus, minden olyan… békés és…
            Ritkán fogyok ki a szavakból, de ez most egy ilyen alkalom volt. Az egész helyzet tényleg olyan, akár egy időutazás. Jó érzés volt tudni, hogy akadtak még olyan emberek, akiket nem fertőzött meg a pénz, a háborúk és a valódi értékeket leromboló technika. Olyan érzés fogott el, mintha a megtestesült utópiába csöppentem volna.
            – Nos, a tűz fölött tud magának vizet forralni fürdéshez meg főzéshez, gondolom feltalálja magát.
            – Igen, Caleb, köszönöm – hálálkodtam szélesen mosolyogva és, mint ahogy mindig, most is viszonozta.
            – Akkor hagyom is a kisasszonyt. Ha akármi kell, odaát leszek, azonnal szóljon.
            – Rendben, köszönöm – lehuppantam az ágyra és végigsimítottam a hűvös fehér paplanon.
            Valami vidám, kislányos érzés égett most bennem, mint amikor régen anyunak készítettem meglepetést anyák napjára és éppen készültem neki megmutatni. Persze mindig egy kis hülyeség volt, egy kis apróság. Festett kavics, vagy gyöngyökkel feldíszített toboz, ezt ő is tudta. De minden egyes alkalommal, amikor azon a napon korán reggel bekötöttem a szemét és levezettem őt az ebédlőbe, olyan… mindent elsöprő öröm sugárzott róla, úgy érzem, most újra így éreztem magam. Egy izgatott vidám kislánynak, aki már alig várja, hogy adhasson valamit, amivel másoknak örömet okoz, és most már biztos voltam abban, hogy ez a helyszín hozzá a tökéletes.
            Közben a szakállas férfi már majdnem kiment, amikor visszafordult az ajtóból egy utolsó tájékoztatásra.
            – Jaj, és kisasszony! Ha lefekszik aludni, mindig húzza be a hálót és győződjön meg róla, hogy nincsenek odabent bogarak. Az éjszaka teremtményei errefelé csúnya kórokat terjesztenek – ezzel búcsúzott és teljesen porrá zúzta ezt a tökéletes idilli gondolatot és érzést.
            Picit sikkantva húztam fel a lábam az ágyra. Kórok?! Mégis miféle kórok?! Az előbbi gondolatok gyors nyári záporként hullottak le és új felhők gyülekeztek a fejemben, amiknek esőcseppjei betűként rajzolták ki a „Mit keresel itt Emilia Quinn?”  feliratot.
            Egy pillanatig haboztam és elgondolkodtam. Valóban, mit? Aztán a borongó felhőket villámként hasította szét egy gondolat: könyvet kell írnom! Igen, egy új bestsellert és ebben még a malária sem akadályozhat meg! Na, jó… ezt azért át kellett gondolnom…
            Megráztam a fejem és a bőröndömhöz pattantam, amiből előkaptam a jó öreg írógépem, majd visszavetődtem az ágyba és belevágtam.


~*~


            Vagyis belevágtam volna, ha jött volna bármifajta ihlet! Az egész vidék olyan, mint egy valóra vált mese, és én mégse tudtam összehozni semmi, de semmi használhatót! Nem hittem el… reménytelen voltam. Ráadásul közben be is esteledett és nem mentem felhívni Alice-t, de ilyenkor már nem fogok végigvágtatni az erdőn. Holnap… engem ki fog nyírni. Tuti. Halott ember leszek.
            Bambulásomnak a korgó gyomrom fájdalmas morgása vetett véget. Tényleg, hiszen reggel óta nem ettem semmit. Caleb azt mondta, hogy estére lesz ennivaló. Nagyon remélem, mert tényleg éhen vesztem.
            Csikorogva nyílt az ajtóm. Az első, ami feltűnt középen, az a hatalmas tábortűz, körülötte fekete sürgő-forgó alakokkal. Ez remek, tehát elállt az eső. Még mielőtt végiggondolhatnám, hogy mit fogok mondani vagy csinálni ennyi idegen ember között, a lábam magától odavitt, és ott találtam magam a harsogó tömegben. Kis padokon ültek, falatoztak, nevettek, veszekedtek, pár ember pedig már táncolni kezdett. Valahogy mindig is így képzeltem el a hobbitokat, és ezt a lehető legjobb értelemben értettem. A tűz egyeletlen pattogása, az ázott föld és a jókedvű furulyaszó vidám dallama olyan illatot adott a levegőnek, ami egyszerűen leírhatatlan volt.   
            Egy fiatal férfi pattant mellém, felismertem az arcát, reggel ő is ott volt a kocsmában.
            – Hello, Emilia – mosolygott rám és átnyújtott egy korsót. – Már azt hittük, megrémültél tőlünk és ki se fogod dugni az orrod.
            – Haha, ugyan, kérlek – élvezettel személtem végig a jelenetet, élveztem, ahogy a narancs lángnyelvek forrón leheltek az arcomra és mindeközben a tekintetem minden egyes részleten elkalandozott, szinte nem is figyeltem a férfira.
            – Én Derek vagyok, ha bármi segítség kell, csak szólj nekem, oké?
            – Ó, oké… – dadogtam.
            Lelkiismeret-furdalást kellett volna éreznem igaz? Valaki kedvesen odajött hozzám és én nem is figyeltem rá, de egyszerűen elkápráztatott a…
            Hirtelen, élesen a szemembe fúródott egy tekintet, egy olyan tekintet, amilyennel még soha sem találkoztam. Hideg és szinte már jobban hasonlított a fehéren izzó ezüsthöz, mint az átlagos szürkéhez. Nem tükröződött belőle sem kedvesség, sem együttérzés, mintha nem is ember lett volna, sokkal inkább egy vadállat. Egy vérszomjas vadállat, aki csak arra várt, hogy lecsaphasson. Ki ez a férfi? A tekintete annyira megperzselt a tűzön át, mint ahogy arra még a legforróbb lángnyelvek sem lennének képesek. Ő is a többiek közt ült, mégis magányosan. A hátát egy pokróc melegítette, a kezében tányért tartott, de amióta engem bámult, meg sem mozdult. Teljesen a földbe gyökerezett a lábam, még az arcát sem tudtam megnézni, az ezüstszemek teljesen letaglóztak. Erőt vettem magamon és Derekhez fordultam.
            – A túloldalon… az a férfi… kicsoda?
            Derek odanézett és halkan morgott egyet.
            – Hogy ő? Ő Matt, a falu vadásza – károgta csúfos hangnemben.
            – Nem kedveled? – kaptam fel a fejem.
            – Nem. Azt hiszi, hogy mi tőle függünk, holott nem. Kicsit el van szállva magától.
            Megszakadt az összeköttetés a parázsló tekintetű férfi között és köztem, ami hatására valami furcsa, üres érzés mardosni kezdte a torkom.
            – Nekem nem tűnik olyannak, aki el van magától szállva – dünnyögtem szinte magamnak.
            – Ne ezzel törődjünk Emilia, ez az első estéd itt, érezd magad jól! – elkapta a derekam és berepített a hangulatok kavargó tengerébe.


~*~


            Másnap reggel az ágyamban ébredtem, körülöttem a baldachin gondosan elhúzva, egy bogár sem jutott be szerencsémre. Elégedetten mormogtam, csak ezután ötlött fel bennem a gondolat: hogy kerültem én az ágyba?!
            Felkaptam a fejem, amire éktelen fájdalom hasított a homlokomba, amitől azonnal visszazuhantam az ágyba egyenesen a kezemre, amin… kötés?... Fehér gézkötés? De… miért? Minek?
            Összeszorítottam az ujjaim. Basszus… rettenetesen fáj. Mi történt tegnap este? Elkeseredetten próbáltam törni a fejem, de csak a fájdalmat éreztem. Nagy nehezen széthúztam magam előtt a hálót és leléptem a padlóra, de abban a pillanatban, ahogy megpróbáltam felállni, visszaestem. Szédültem. Berúgtam volna? Minden bizonnyal… jaj, ne!
            Nagyot sóhajtottam, próbáltam visszatekerni a fejemben a fogaskerekeket, de semmi! Berúgtam, már ezer százalék, méghozzá nagyon! Biztos szégyent hoztam magamra és most mindenki bolondnak néz! Ne, ne, ne! Olyan sokszor jártam már ezzel pórul, miért nem tudtad megjegyezni végre valahára, Emilia, hogy: NEM BÍROD AZ ALKOHOLT! Nem és soha nem is fogod!
            Dülöngélve az ajtóhoz baktattam, először nekimentem, de keményen harcolva sikerült kinyitnom magam előtt. Odakint egy kicsit jobban lettem, pár pillanatot elidőztem a verandán. A reggeli pára megült az arcomon és a hajamon, friss volt a levegő, nagyon friss, egyenesen a csontomig hatolt. Ez szintén olyan, amit a nagyvárosban sosem tapasztalhat meg az ember. Mélyet szippantottam belőle, megtelt vele a tüdőm, a szédülésem sokat javult, azonban még csak most következett a neheze. Le kellett másznom a létrán. Miért kellett oszlopokra építeni ezeket a nyavalyás házakat?
            Erősen kapaszkodtam a fokokba, de a kezem nagyon fájt. Amint beértem azonnal az lesz az első dolgom, hogy megkérdezem, azzal mi történt?
            A fogadóban most nem ültek sokan, viszont azok, akik ilyen hajnali pacsirták voltak, már ilyen korán reggel ittak. Hogy bírják? Ha rágondoltam, már rosszul lettem. Hangosan kiáltottak, amint megláttak az ajtóban, amitől az egyre enyhülő fejfájásom újra kiújult, sokkal erősebben tért vissza. Védekezésképpen a fülemre tapasztottam a kezem.
            – Au, au, ne, ne, kérlek! – könyörögtem halkan, amire nevetni kezdetek, majd ketten odaszökelltek hozzám, hogy támogatást nyújtsanak.
             – Bocsánat, csak üdvözölni szerettük volna az új lakosunkat! – harsogták, közben kétoldalról felemeltek és egyenesen a pulthoz vittek, ahol már Caleb várt széles mosollyal a bajusza alatt.
            – Köszönöm, fiúk – megpaskoltam mindkettőjük szövetinges vállát, ahogy felmásztam a székre, majd a másik férfi felé fordultam. – Jó reggelt.
            – Jó reggelt, kisasszony. Jó?
            – Nem… hehe… nem jó.
            – Készítek egy teát – mondta, és máris előkészítette nekem ugyanazt a zöld mázas bögrét, mint amiből tegnap is ittam.
            – Köszönöm. Nos… ez elég kínos, de… én nem emlékszem, hogy mi történt – dadogtam, belül pedig már teljesen elsüllyedtem szégyenemben.
            – Semmi kisasszony, egyszerűen csak berúgott.
            – Egyszerűen? – kiáltották a fiúk egy időben a hátam mögül. – Különleges volt az! Remek bemutatkozó, remek! Haha.
            Nem is tudtam eldönteni, hogy az ismételt visszatérő fejfájásom, vagy a megalázottság érzete miatt, de a markomba temettem a fejem és legszívesebben sírtam volna.
            – Borzasztó voltam, ugye? – nyekeregtem.
            Caleb csak apásan mosolygott, vagyis gondolom. Apám sosem mosolygott rám, amikor részeg voltam, mondjuk ez érthető.
            – Jókedvű volt. Ne szégyenkezzen, ez errefelé sokszor előfordul – elém tolta ugyan azt a fenséges, forró mézízű teát, mint a múltkor. Ez biztosan jót tesz majd, igen.
            – Szörnyű vagyok, amikor iszom. Ráadásul első este…
            – Leitatták, de mindenkit remekül szórakoztatott, kisasszony. Mindenkivel táncolt.
            – És ugye nem… tudja… hánytam vagy ilyesmi? – kínosan nevetgéltem. 
            – Nem, nem, dehogy – elfojtott egy kuncogást.
            Hatalmas kő esett le ennek hallatán a szívemről.
            – Hála az égnek – nagyot kortyoltam a teából. – Ez még mindig csodás. És a kezem? Elestem?
            – Nos – zavartan túrt hamuszürke szakállába –, úgy tűnik, az idegenekre furcsa hatással van a hárspálinkánk…
            – Hárspálinka?... Furcsa hatás? – gyanakodva húztam össze a szemem.
            – A kisasszony… hallucinált tőle – suttogta bűnbánó hangon.
            Ha nem lettem volna ennyire rosszul, biztos, hogy belevertem volna a fejem valamibe, de nem akartam kinyírni magam, így minden önuralmam és maradék önbecsülésem összeszedve közömbös hangon folytattam.
            – Hallucináltam? Mit?
            – A… kisasszony azt állította, hogy ő egy főnixmadár, aki most újjá fog születni és majdhogynem belesétált a tűzbe – úgy nézett rám, mint egy rossz kisfiú, aki eltörte az anyukája kedvenc vázáját, meghasadt tőle a szívem. – Sajnálom kisasszony, nem figyeltem oda önre eléggé…
            – Kérem, Caleb… az én hibám, én sajnálom, hogy gondot okoztam – bátorítóan húztam fel az ajkam.
            – Szerencsére Matthew időben észrevette és így csak a kezét égette meg. Ezután a kunyhójába vitte.
            – Matthew… – ismételtem a nevet elgondolkodva.
            Igen, ő az izzóezüst-szemű férfi, aki olyan gonoszan tudott nézni. A vadász, aki állítólag el volt szállva magától, de nekem segített.
A gondolatmenetem egy óriási csattanás szakította meg, aminek a forrása éppen előttem hevert. A hangtól annyira megijedtem, hogy kapásból hátravetődtem, és egyenesen a székek közé zuhantam. A pulton egy hatalmas halott vaddisznó hevert, aminek szájából vérrel kevert, habos nyál folyt a lakkozatlan fára.
            – Ó, köszönöm Matt, akkor ma ragu lesz ebédre – kiáltott fel vidáman Caleb, miközben erős karjaival leemelte a földre a hatalmas állatot és eltűnt vele egy ajtóban.
            Én még mindig a földön ültem és döbbenten bámultam a férfira, aki minden jel szerint puszta kézzel csapta fel a nem épp aprócska állatot a nem éppen alacsony pultra. Hatalmas ereje volt… ő minden bizonnyal… igen, ő Matthew. Bár a szeméről tudnám a legjobban felismerni, így is biztos voltam benne. Tegnap estéről derengett a nyakig érő, enyhén hullámos haja, ami másodszori nézésre selymes csokoládébarna, mintsem fekete. Az arcán elhanyagolt borosta, testén pedig térdig mindent elfedő sötétzöld kabát lógott, lábán csizma. Nem tévedtem az éjjel, ez az ember minden egyes négyzetmilliméterében egy megtestesült vadállat. Csak most fordult felém… egek, hihetetlen férfiasak az arcvonásai. Az álla szögletes, az állkapcsa szint…
            – Ha érdekel, engem lehánytál.
            – M–mi? – hebegtem meglepetten.
            A hangja olyan, akár egy harci kürt. Erős és vészjósló, mégis hallani lehetett benne valami mélabús, lassú rezgést.
            – Engem lehánytál. Egyenesen a nyakamba – homlokán ráncok sűrűsödtek, az olvadt ezüst szikrázott.
            – Én… b–bocsánat… nem volt szándékos… csak…
            – Csak holtrészegre ittad magad, nem nőhöz méltó módon – az orra rándult egyet és kegyetlenül állta a szomorú pillantásom, nem volt benne irgalom.
            – Én nem akartam… – próbáltam mentegetőzni és felállni a székek közül, de nem ment, visszaestem. – Au…
            Lassan odalépkedett és mintha egy tollpihével tenné, a karjába kapott és felültetett egy másik székre. Nem tudtam mit csinálni, zavarban voltam… ez a férfi olyan hatalmas és erős, gyengének, tehetetlennek éreztem magam mellette és ez nem tetszett.
            – K–köszönöm – miért nem tudtam normálisan beszélni vele, miért dadogtam egyfolytában?!
            – Hülye liba – vetette oda sértő hangnemben, majd kivágtatott az ajtón.
            Meg kellett kapaszkodnom, hogy megint le ne essek. Még hogy én hülye liba?! Ő meg egy bunkó! A fenébe, miért pont neki kellett kiszednie a tűzből? – Oké, ez nagyon bizarrul hangzott… – De így neki kellett megköszönnöm, vagy lehet, hogy nem kéne? Áh, de muszáj volt, különben mindenki legalább akkora tuskónak hinne, mint őt. Mindegy, ha legközelebb látom, megköszönöm neki. Fogadni mertem volna, hogy csak hazudott, és igazából nem is hánytam a nyakába…
            Caleb lépett ki az ajtó mögül, ahol az imént eltűnt, a kezét egy véres rongyba törölgette.
            – Ne törődj Mattel. Amikor náthás mindig morcos.
            Nem bírtam megállni, hogy ne röhögjem el magam. Annyira abszurd volt, hogy egy ilyen hatalmas ember ilyen hisztis legyen egy kis nátha miatt. Mondjuk jobban visszaemlékezve édesapám is mindig kibírhatatlanul viselkedett, amikor csak egy kicsit is megfázott. Ez azt hiszem, egy tipikusan olyan dolog, amit a nők jobban bírnak.
            – Náthás?
            – Igen. Egész végig kint volt az esőben, hogy tudjon hazahozni nekünk ételt – kedvesen pislogett szűk, barna szemeivel, miközben a képre gondolt.
            Én már egyáltalán nem nevettem, csak bámultam ezt a nagy embert, ahogy ilyen érzelgősre váltott. Az arcom megnyúlt és lassan nekem is felderengett, ahogy egy bőrig ázott férfi, aki jobban hasonlított farkasra, egy bokor alatt gubbasztott éjszakákat, hogy legyen mivel megetetni az itt élőket. Ebben a pillanatban kinyílt a fogadó ajtaja és én önkénytelenül is odafordultam. Két alak állt ott, az egyikőjüket rögtön felismertem, Greta volt az, aki kisbabát várt, a másik pedig… Matt… a pocakját fogta és komoly arccal valamit dörmögött neki, de nem hallottam. Tehát ő az apukája. Hmm… ahogy láttam, mindenkivel kedves, csak… velem nem. Érthető… de akkor mégis, miért vágott ez ennyire gyomorba?
            Greta mosolyogva jött be és végül leült mellém.
            – Jó reggelt Emilia, minden oké?
            – Nos… igen, hehe…
            – És te, hogy vagy? Hányadik hónapban vagy?
            – Azt hiszem a nyolcadikban – mosolygott ragyogón.
            Greta elbűvölő teremtés volt, látszott rajta, hogy remek anyuka lesz. Bár nem ismerem régebbről, de valószínűleg, mint a legtöbb nőnek, a terhesség neki is nagyon jót tett. Fényes barna a haja, kipirult az arca és a vászonruhája alatt gyönyörűen kigömbölyödött a pocakja.
            – Azt hiszed? Nem jársz terhes gondozásra?
            Erre ledermedt és összenézett Calebbel. Mégis mi a baj? Rosszat mondtam?
            – Nos… nem… nem… – halkan suttogott, mintha félne valamitől.
            – Miért, Matt nem visz be a városba?
            Kedvesen felnevetett.
            – Matt? Miért vinne ő be a városba?
            Basszus, ezek szerint félreértettem! Istenem, de kínos…
            – Én csak… láttalak titeket odakint, azt hittem, hogy ő…
            – Nem, nem ő az apuka, ő csak sokat segít nekem amióta… – elcsuklott a hangja. – Amióta Jacob…
            Caleb odalépett és kedvesen átölelte a nőt, aki szorosan kapaszkodott a szikár izmokba és halkan szipogott.
            – Nem kell róla beszélned, nyugodj meg – búgott a lány fülébe, aki láthatóan egy kicsit megnyugodott.
            Rögtön tudtam, hogy ez kényes téma, ezért nem is akartam tovább firtatni.
            – Bocsánat… – mondtam bűnbánó hangon, amire a lány kedvesen elmosolyodott és elmorzsolt egy könnycseppet.
            – Semmi baj, muszáj róla beszélnem… Jacob… nemrég… eltávozott. Matt jó barátja volt és megígérte neki, hogy mellettem lesz és segíteni fog… Emilia, ő nagyon jó ember.
            Elnéztem, hogy mindenki – kivéve Dereket – mekkora szeretettel bírt iránta, csak én voltam az egyetlen, aki… a nyakába hányt. Ő nem gonosz, csak náthás… így morcos. És tényleg segített nekem is. Vadászott a falunak, engem pedig nem etetetett meg a kórokat hordozó éjszakai rovarokkal. Mondhatni kedves… hmm… legyen inkább: nem ártó szándékú. Tényleg bocsánatot kellett kérnem tőle, úgy döntöttem, jó kislány leszek, amint lesz lehetőségem meg is teszem, viszont előbb egy másik dolgot kellett elintéznem.
            Leszálltam a székről.
            – Hova megy, kisasszony? – kérdezte Caleb.
            – Telefonálnom kell.
            – Ne kérjek meg valakit, hogy kísérje vissza a városba?
            – Ne, kérem, felesleges! Jól megjegyeztem az utat.
            Gyorsan a kunyhómba vágtattam, felkötöttem a fekete sörényem, átöltöztem és azonnal nekivágtam az erdőnek. Útközben csak az járt a fejemben, hogy Alice minden bizonnyal megnyúz telefonon keresztül, hacsak már ide nem utazott.
            Milyen kár, hogy csak ez járt a fejemben… úgy nézett ki, hogy a térlátásom és az emlékezőképességem mégsem olyan csodás, mint ahogy azt képzeltem. Nem tudom mióta bolyonghattam, de már késő délután lehetett, a nap pedig forrón sütött le, a pára fullasztóan ült meg a smaragdzöld bokrok között. Az az érzésem, hogy órák óta körbe-körbe mentem és az a módszer, miszerint a fák mohás fele mutat északra, egyáltalán nem mutatkozott igaznak, sem hatékonynak. Engem az se érdekelt, ha délen lyukadok ki, csak legalább ne fákat lássak mindenütt!
            Kétségbeesetten forogtam összevissza, minden önuralmam elvesztettem. Éhes voltam és szomjas és nem akartam itt megpusztulni!
            Végre találtam valami élelemfélét. Tudtam, nem kéne mindent összeennem, amit az erdőben találok, de ezt felismertem, ez málna. Óvatosan nyúltam be a vérvörös gyümölcsért, mindkét kezem használtam, hogy minél többet tudjak leszedni, amikor hirtelen valami megfeszült a csuklóm és a bokám körül, majd felrántott a levegőbe. Hatalmasat sikítottam, majd amikor végre megálltam a himbálózásban, megpillantottam a végtagjaimon feszülő köteleket.


2014. augusztus 22., péntek

1. fejezet

Sziasztok! Egyik nap gondolkodtam, és úgy döntöttem, hogy megmutatom nektek egy régebbi történetem, ami szerintem rettentően hangulatos és elég szórakoztató is. Fogadjátok szeretettel és olvassátok az első fejezetet, amiben ugyan még semmi lényeges nem történik, de kellőképp megmutatja az atmoszférát, illetve háttértörténetet ad az egésznek. Remélem elnyeri a tetszéseteket, én nagyon szeretem!
Hát akkor nem is húznám tovább az időt, jelezzetek vissza, ha gondoljátok, iratkozzatok föl és olvassátok serényen az első fejezet mind a tíz oldalát! :) Íme az Amelia és a vadász!

UI.: a szöveget kell görgetni! :)







A mesék, amelyeket tiszta szívből tiszta szívnek alkottak, amelyek megnevettettek vagy elkápráztattak egy ártatlan lelket, azok a mesék életre kelnek


  

A hátam már eszeveszettül sajgott a sok pakolástól, de megérte. Lassan a végéhez közeledtem, már csak az apróságokat kellett elcsomagolnom és indulhattam is a kijelölt cél felé. Bár nem terveztem, hogy ekkora kupit csinálok magam körül, de sajnos az utazás mindig szerencsétlenkedéssel jár.
            – Muszáj elmenned? – kérdezte Alice, szokásosan szikár hangon.
            Úgy állt meg mögöttem, hogy észre sem vettem, hogy egyáltalán bejött a házamba. A barátnőm természetellenesen platinaszőke frizurája tökéletes kontrasztban állt a sötét, kissé kopott falakkal. Meg kell vallanom, hogy ahhoz képest, hogy a kerestem javarészt meghaladta az átlagost, nem éltem túl nagy luxusban, egy kis lakást béreltem a belvárosban. Végül is nem kellett több nekem a magam szórakoztatásához, mint egy üveg bor, egy írógép és az unalmasan töltött percekre egy jó könyv. Az ajtóban álldogáló kísértet, aki egyben az őrangyalom, azonban másképp vélekedett erről. Szerinte nagyobb lábon kellene élnem és hírnevemhez híven kiemelkednem a hétköznapokból.
            Világéletemben tiszteltem őt, nem csak azért, mert a menedzserem és az egyik legjobb barátnőm is volt, hanem mert ő egyszerűen… vonzotta ezt magához. Szőke haja kontyban csücsült a tarkóján, a fekete keretes szemüvege kiemelte éles, barna szemeit, a mai halványlila kosztüm pedig különösen jól állt neki. A fejemben mindig is így képzeltem el egy igazi szado–mazo királynőt, bár a kemény külső a munkája velejárója, nem könnyű nőként megélni az ő szakmájában.
            Összefonta a karját és a hálószobám ajtajába támaszkodott, miközben én halomra pakoltam a ruhákat az utazótáskámba.
            – Azt hiszem, igen – válaszoltam mosolyogva. – Amúgy is, te ajánlottad a helyet, ahova elvonulhatok.
            – Igen, Em, de… én ezt nem tartom túl jó ötletnek. Már lerendeztem neked egy halom interjút, szerepelhetnél egy kvízműsorban! – előre lépett széttárt karokkal. – Ezeket most mind le kell mondanom. Azt fogják hinni, hogy kiégtél.
            – Inkább higgyék azt egy időre, hogy kiégtem, minthogy tényleg így legyen. Nincs ihletem. Vagyis van, csak nem mászik elő. Egyelőre túl sok nekem Manhattan, most elég a nyüzsiből és nem akarom egy férfimagazinban, fehérneműben végezni.
            – Nem is rossz ötlet, majd felírom – kuncogott és visszatámaszkodott.
            – Azt próbáld meg – nevettem hangosan. – Azt látom a legjobb lépésnek, ha elvonulok. Tudod, mint Nora Roberts vagy Stephen King! – ráhuppantam a táskámra és erőlködve próbáltam becipzárazni.
            – Ők is elvonultak?
            – Gondolom… miért aggódsz ennyire? Végül is a szülőfaludba megyek, nem?
            – De te nem oda akarsz menni, hanem az erdőbe! Az az erdő veszélyes, Em és, ha eltűnsz, akkor én munkanélküli leszek! – affektált, mintha csak az anyám lenne az első igazi bulim előtt, bár belül nagyon jól szórakoztam ezen. 
            – Nagyon kedves, hogy értem aggódsz, hehe. Tudtommal nem leszek egyedül, olvastam, hogy van bent egy kis közösség.
            – Ők fura emberek.
            – A falu lakói – forgattam a szemem.
            – De sosem érintkeznek velük! Az istenért, te nőttél ott fel vagy én?!
            Halkan morogtam magamban és végre sikerült összeforrasztanom azokat a fránya fogakat a bőröndön. Elégedetten a bakancsom után nyúltam, majd beleléptem. Alice kipréselte a levegőt vörösre rúzsozott ajkai közül, amikor észrevette, hogy hajthatatlan vagyok. Igazán hozzászokhatott volna már ehhez a tulajdonságomhoz.
            – Értsd meg, csak aggódom. Ott még térerő sincs.
            – Majd minden este felhívlak a faluból. Ígérem – angyalian rebegtettem a szempilláim. – Nem vagyok olyan fontos ember, hogy ennyire odalegyél, hogy egy időre kiesek a képből.
            – Még, hogy nem vagy fontos? Te vagy jelen pillanatban a Roys Publishing House íróinak a listáján az egyes számú!
            Ó, igen, szinte már el is felejtettem, a Roys Publishing House-t, avagy a munkahelyemet. A nevéből arra következtetne az ember, hogy csupán regények kiadásával foglalkozik, azonban sokkal többre tartották ennél. Nem csak a fontos újságok és folyóiratok székhelyéül szolgált, hanem fotó- és zenestúdiók is alakultak benne, amik kezdtek elég híresek lenni. Ráadásul az egész épület akkora volt, mint egy kisebb város. Az alapító huszonhárom évvel ezelőtt tűnt el rejtélyes körülmények között, azóta pedig semmit sem lehetett tudni róla, holott a családja a mai napig minden követ megmozgatott, hogy előkerüljön, de mintha elnyelte volna a föld. Az igazgatói székben az öccse ült, aki komoly és nagyhatalmú üzletember lett, holott csak négy évvel élt többet, mint én.
            – Alice… kérlek – ráncoltam a homlokom.
            Utálom, amikor bárki ezzel hozakodott elő. Közel sem voltam olyan fontos, mint amilyennek beállítottak, csupán egy a sok közül. Ha eltűnnék, a kiadó akkor sem menne a süllyesztőbe.
            A könyvespolcomhoz fordultam és egy külön, kisebb bőröndöt feláldozva minden kedvenc regényem és tanulmányom belepakoltam. Ki tudja, lehet, hogy szükségem lesz rá ott, ha másért nem, akkor unaloműzőnek. Legszívesebben a ruháim helyett is könyveket vittem volna, de Alice szerint ott a túléléshez nem barokk körmondatok, hanem vastag, kötött pulcsik kellenek.
            – Greg már így is rágja a fülem… – morgott, amire én felkaptam a fejem és majdhogynem kiejtettem egy francia szimbolista kötetet a kezemből, miközben ő zavartan játszadozott az ujjaival.
            – Mikor beszéltél te Greggel? – kérdeztem komótos hangon.
            Greg az öcsike, és pár hónapja elég zűrös szerelmi életet folytatott Alice-szel, ami nekem közel sem tetszett, mert az én kedves menedzserem fülig szerelmes lett belé, a nagyhatalmú főnök pedig csak hetyegett.
            – Alice? Kérdeztem valamit – elé léptem és a szemébe néztem. – Megint beadtad a derekad?
            – Igen, be – sóhajtott. – De ne próbáld terelni a témát! Mérges rád, azt hiszi, hogy át akarsz menni máshova.
            – Mondd meg neki, hogyha továbbra is szexuálisan zaklatja, és érzelmileg megnyomorítja a legjobb barátnőm, akkor az lesz a vége! – nem tudtam megállni, ezért megemeltem a hangom.
            Az a mocsok férfi, azt hiszi, hogy bármit megtehet? Állítólag a bátyja is hatalmas nőcsábász volt, mindenkivel lefeküdt, aki nőneműnek mondhatta magát, melegebb volt, mint harminchat fok és dobogott a szíve.
            De Alice nem vette észre, hogy mit is csinál vele valójában ez a kapcsolat, hogy mennyire ártott neki. Amikor megismertem ezt az életerős, fiatal nőt, sosem gyengült el. Mindig magabiztos volt és erős, de mostanában amikor, egy lopott pillanatban bekukkantok hozzá, csak mélabúsan, banga-szerelmesen pislog maga elé.
            Hangosan felnevetett és átölelt.
            – Ugyan már, te emiatt ne stresszelj, velem minden rendben, sőt, kifejezetten jó. Neked is kéne ilyen partner, akkor talán nem tenne ilyen feszültté a szerelmi téma.
            – Na, már csak az kéne – nevettem erőltetetten.
            Én meg a pasik? Talán egy éve randim sem volt. Nem azért, mert én nem akartam, hanem egyszerűen nem hívtak sehova. A rendes pasik félnek a híres nőktől azt hiszem. Nem, mintha annyira hiányozott volna, életem jelen szakaszában csak púp lenne a hátamon. 
            – Talán abban az erdőben találok valakit – felkaptam a kabátom és kihúztam a táskákat a hálóból az előszobába, így már teljesen felöltözött széldzsekis pompámban tündököltem a csinos és nőies Alice előtt, aki kedvesen, szinte anyukásan mosolygott rám.
            – Kötve hiszem. Mondom, hogy ott nagyon furcsa emberek élnek, de majd meglátod – közelebb lépett hozzám és szorosan megölelt. Fűszeres parfümje felkúszott az orromon és melegséggel, otthonérzéssel töltött el. – Meddig szeretnél ottmaradni?
            – Három hónapot. Talán négyet.
            – És minden este hívsz!
            – Maximum kétnaponta – vigyorogtam.
            Kelletlenül csóválta a fejét és eltűrt egy fekete hajtincset a homlokomból.
            – Olyan vagy nekem, mintha a húgom lennél, Em. Nem bírnám ki, ha történne veled valami.
            – Nem fog semmi, ne izgulj – átvettem az ellágyult mosolyt, én is annyira szerettem őt, mint ő engem.
            Amióta Manhattanbe költöztem, Alice Emerson volt a családom.
            – Azt hiszem, indulnod kéne, amíg be nem sötétedik teljesen – a hangjából teljes meghatottság hallatszódott és láttam rajta, hogy mindjárt sír.
            – Jaj, ne, kérlek – a nyakába borultam, hogy ne lássam az elkeseredett arcot. Adtam egy puszit az arcára és elindultam, mint ahogy tanácsolta.
            A lépcsőház első emeletének minden lépcsőjén végigdöcögött az utazótáskám kereke nagy zajt csapva, de minden egyes koppanását a szívember zártam. Hiányozni fog ez a hely, még ha nem is örökre távozom, akkor is. Odalent a ház előtt parkolt az autóm. A hátsó ülésre vágtam a cuccaim, én pedig a volán mögé pattantam. Elővettem a térképet a kesztyűtartóból, még utoljára átnyálazzam, ezután elindultam Silverflower felé, ahol talán életem legjobb regényét fogom megalkotni.


~*~


            Az út hosszú volt, azóta besötétedett és az eső is esni kezdett és amint letértem az autópályáról, az utak tele lettek kátyúkkal, néhány akkorával, hogy beverem tőlük a fejem a tetőbe.
            Körülbelül hatórányi adag kellett életem legszörnyűbb vezetési élményéből, hogy megpillantsam az „Üdvözöljük Silverflowerben!” táblát, és egy átláthatatlan rengetegben találjam magam. Amikor átnéztem a faluról írt honlapokat, olvastam erről az erdőről. A helyiek nagy becsben tartották, néhányan pedig akkorában, hogy be is költöztek oda. Eddig teljesen lenyűgözött ez az elhivatottság a természet iránt és igazából ez inspirált, hogy idejöjjek, de most, hogy a húsz méter magas fák közre fogtak és semmit sem hagytak látni az úton kívül, fényt alig eresztettek át, viszont annál több sűrű, zöldes párát hánynak magukból, egy kicsit megrémültem. Teljesen horrorfilmbe illett a helyszín, már csak azt vártam, hogy egy feketehajú kislány jelenjen meg a reflektorfényben. Ha felém fordulna és véres lenne az arca, nem érdekelne, áthajtanék rajta.
            Erősebben markoltam a kormányt és a gázba tapostam, hogy gyorsabban lakott területre érjek. Éreztem, ahogy hidegveríték ütközik ki rajtam, a fekete, hosszú hajam zavartan dobáltam és minden furcsa dologra kapkodtam a fejem. Talán tényleg nem kellett volna idejönnöm, és Alice-nek igaza volt.
            Ezek a gondolatok egészen addig bennem fészkeltek, amíg az erdő szinte egy csapásra szerte nem foszlott előttem, és meg nem pillantottam az első fényeket. Az útviszonyok is kissé jobbak lettek és hamar megtaláltam a fogadót, ahonnan elvileg a kocsmáros majd elvezet az erdőbe. Elég későre járt már, de az ablakokon halványsárga, nyúlós fény szűrődött ki, remélem, még ébren vannak és nem fog haragudni a tulaj késői látogatásért, bár a menedzserem biztos hívta már számtalanszor, hogy megérkeztem-e.
            A fejem fölé kaptam a kabátom és átvágtattam a szakadó esőn. Amint benyitottam, hallottam, ahogy az ajtó fölé akasztott kis csengettyű csilingelne, azonban egy óriási dörrenés szárnyalta túl a gyengéd hangot, amit fehéren izzó villám követett, ami egy közeli villanyoszlopba csapott bele és hangos recsegéssel kisült minden elektromos tárgy, így a villany is.            
            – A fene egye meg! – reccsent nem is olyan messziről a sötétségből egy dühös férfihang.
            A fiókok halkan surrogni kezdtek, majd egy elemlámpa fénye villogott erősen a szemembe, amire kicsit felszisszentem.
            – Hahó… – suttogtam halkan. Ha egy véres arcú kislány ugrik elém, leütöm valamivel.
            – Bocsánat kisasszony, sajnos gyakran megesik errefelé az ilyesmi.
            Halkan huppant a földön két láb és minden lépés nyomán megreccsent a fapadló. Nemsokára egy hosszú szakállas, békésarcú férfival találtam magam szemben. A sötétbarna szemek ismerősen csillogtak, azonnal feltűnt az Alicével való hasonlóság.
            – Miss Quinn? – dörmögte halkan.
            – Igen, Mr.…
            – Emerson. Alice nagybátyja – nyújtotta a kezét, én pedig megráztam.
            A távolban halkan felberregett valami, majd pislákolva visszatért a fény. Mögöttem egy másik férfi jelent meg, de ő sokkal fiatalabb volt. Befurakodott mellettem és Mr. Emersonhoz lépett.
            –Beindítottam a generátort, öreg.
            – Jól van, látjuk – jókedvűen hátba verte, majd felém biccentett. – A hölgy Emilia Quinn, az unokatesód ügyfele, akiről már annyit mesélt.
            A barnahajú férfi rám pillantott és egy nagyot nyelt. Kék szemeiben visszatükröződött az én karamellszínű íriszem és bennem is megállt az ütő. Az a céda! Sosem mesélte, hogy ilyen helyes pasikat ismer!
            Hosszú lábak, izmos test, farmer és bőrdzseki, szembe lógó haj… ó, pont az esetem. Jól fogom magam itt érezni, úgy hiszem. Írok egy jó kis regényt, közben meg is házasodhatnék. Haha… na persze. 
            Szelíd és érzékeny mosoly ült a duzzadt ajkaimra, erre még emlékeztem a tinédzser éveimből, amikor a csábítás nagymestereként voltam számon tartva a szülővárosomban.
            – Hello, Emilia – nyújtottam a kezem és óvatosan lehúztam a kabátot a fejemről, gondosan ügyelve, hogy az ében hullámok megfelelően kilátszanak alóla.
            – Üdv, Ben vagyok, az unokatesó – félszegen viszonozta a mosolyom, mellé kedvesen megrázta a kezem.
            Egy pillanatig elmélázva pislogtunk egymás szemébe, amiről rögtön tudtam, hogy a vonzalom kialakult. Basszus, nem emlékeztem már semmire, időtlen ideje nem volt normális kapcsolatom. És vele lehetett volna egyáltalán vagy csak szex, mint Alice és Gregory Roys között? Azt hiszem, én azt nem akarom… sosem voltam olyan lány. Mindig is oltárnak tekintettem a testem és nem sokan tudtak annyira a bizalmamba férkőzni, hogy… beférkőzzenek. Szóval… annyira elszoktam még a gondolattól is, hogy elpirultam és lekaptam róla a tekintetem.
            Nem vagyok olcsó, se könnyen megkapható és szerelemre se vágyom, de talán… a kékszemű vidéki unokatesó megadhatta volna azt a szenvedélyt, amitől kedvem támadna szerelmes regényt írni… hmm…
            Lopva felpillantottam rá, ő még mindig férfiasan mosolyogott.
            – Még nincs hol megszállnod, igaz, Emilia? – kérdezte. – Remek szobáink vannak, neked ingyen.
            – Nos, úgy volt tervben, hogy az erdőben fogok megszállni. 
            Mindkettőjük elsápadt és kissé aggódva pislogtak egymásra. Mégis mi van azzal az erdővel, hogy ennyire fél tőle mindenki?
            – A Märben? – bökte ki teljesen elhűlve Ben.
            – Nos, ha ez a neve, akkor igen. Lehetséges, hogy már most odamenjek? Ez a nagy vihar igencsak megmozgatja a fantáziám, odabent pedig még izgalmasabb lehet.
            – Már bocsánat, Miss Quinn, de úgy hiszem, hogy egy olyan erdő nem egy ilyen hölgynek való, mint ön – dörmögte a szakállas Mr. Emerson a baseballsapkája alól.
            – Ezt hogy érti? – vissza kellett magam fognom, hogy ne csattanjak fel. – Én mégis milyen hölgy lennék? – húztam össze a szemöldököm.
            – Az ottani emberek… furák, tudja…
            – Igen, igen, ezt sokszor hallottam. De miért olyan furák? Valami szekta?
            – Nem, jóindulatúak, csak…
            – Akkor nincs csak. Ha nem fognak tőlem hajat lopni, aztán a fogamból valami szertartásos babát csinálni, akkor nincs ellenvetésem. Van kiadó szobájuk?
            – Minden bizonnyal, Miss Quinn – dadogta.
Olyan, mintha én lettem volna a mindenható királynő, aki nem félt attól a gonosz erdőtől. Ugyan már, mégis mi lehetne ott olyan szörnyű?
– De szerintem már túl késő van ahhoz, hogy odamenjünk. Jóban vagyunk az ottani kocsmárossal, holnap, ha még mindig ragaszkodik a tervéhez, akkor vagy én, vagy a fiam bekísérjük önt, ha így megfelel.
            – Azt hiszem – a rémületük, meg, hogy én ilyen magabiztos voltam a dolgomban és nem éreztem magamban azt a rettegést, mint ők, erővel töltött el. Szélesen mosolyogtam és hol ide, hol oda pillantgattam. – De nem értem, az elejétől úgy volt eltervezve, hogy oda megyek. Alice nem mesélte?
            – Nem – Ben maga elé bámult elgondolkodva. – Ő azt mondta, hogy itt fogsz megszállni és nem… ott…
            Az ott szót olyan elmélyülten, egyben aggódva ejtette ki, hogy végigfutott tőle a hideg a hátamon. Lehet, hogy itt mindenki elmebeteg és arra készülnek, hogy megöljenek, aztán megegyenek…
            A fejemhez kaptam. Jesszus, olyan hülye vagyok! Le kell állítanom a fantáziám és alaposan kipihennem magam, hogy ne ilyen abszurd dolgokon járjon az eszem.
            – Ben, mutasd meg Miss Quinn-nek a szobáját – adta ki az utasítást a nagybácsi és visszavonult a pult mögé, ahol néhány korsót kezdett törölgetni.
            – Persze – nyögte. – Van holmid? – fordult aztán hozzám mosolyogva.
            – Őőő… igen, a kocsiban, két táska. Mindjárt behozom.
            – Hagyd csak, majd én – ezzel ki is rohant az ajtón magunkra hagyva kettőnket.
            Emerson bácsi egy szót sem szólt, csak csendesen matatott, hellyel sem kínált, mintha itt sem lettem volna. Valószínűleg akkor is ezt csinálta, amikor betoppantam. Elég kínos a helyzet. Az öklömet szorongattam és hallgattam a széldzsekimről lecsöppenő esőgyöngyök szimfóniáját. Mintha egy örökkévalóság telne el, amire kinyílik az ajtó mögöttem és a későtavaszi éjszaka csípős szele megnyalta ismét a testem. Egy kicsit megvacogtam, majd követni kezdtem Bent az emeletre.
            – Ne haragudj apámra, mindig nyűgös, amikor tönkremegy valami a ház körül.
            – Nekem nem tűnt nyűgösnek, csak inkább… – elhalt a hangom, magam sem értem, miért.
            Valamiért kezdett nagyon nem tetszeni ez a hely. Mindenki nyomott és olyan arcot vágtak, mintha egy hullát rejtegetnének a pincében. Basszus, és ha így van?! Én meg belekeveredtem és még az éjszaka folyamán ott fogom végezni.
            Újra megráztam a fejem. Már megint ostobaságokra gondoltam. Ők Alice rokonai, semmi hasznuk nem lenne abból, ha felkoncolnak, ha meg megteszik, akkor ők is így járnak, mert biztos bosszút állna értem.
            Ettől egy kicsit megnyugodtam és nagyot sóhajtottam. Mindenesetre kedvesnek kellett maradnom, hiszen ők láttak vendégül ma estére. Nem mondhattam olyat, hogy a szakállas apád olyan, mint egy pszichopata.
            – Inkább? – kérdezett vissza.
            – Nyugtalan.
            Ben mélyet hallgatott. Megálltunk egy szoba előtt és csendesen elforgatta a kulcsot a zárban. Láttam, hogy fején találtam a szöget.
            – Miért? – erősködtem. – Amint az erdőről van szó, mindenki olyan furcsa lesz. Mi van vele?
            – Silverflower egy üdülőfalu, Emilia. Nyáron rengeteg ember jön ide, akik ugyan kirándulnak a Märben, de csakis a kijelölt utakon, amik messze elkerülik a bentlakókat. Még senki sem akart találkozni velük. Kérlek, itt minden tele van kikapcsolódási lehetőségekkel, nem tudnánk inkább elmenni pecázni vagy ilyesmi? – a hangja sürgető és egy kicsit fenyegető. Uram ég, mi van itt az emberekkel?
            – És miért ártana annyira, ha az üdülők találkoznának azokkal az emberekkel? És ne mondd nekem megint azt, hogy furcsák, mert ezt már sokszor hallottam.
            – Ártanának az üzletnek – jelentette ki nemes egyszerűséggel, amit még egy vállrándítással is megtűzött.
            – Bocsáss meg, de azt hiszem nem értettem tisztán. Miért? – húztam össze a szemem.
            – Emilia, ez a falu titka. Ha megtudnád, és netán szétkürtölnéd, akkor ez a hely pusztulásra lenne ítélve, mert senki nem jönne ide.
            Belökte előttünk a fehérre mázolt ajtót és előre nyújtotta a kezét, hogy menjek be. Amint beléptem, ismét egy hatalmas villám hasította ketté Silverflower sötét egét. Nem jó jel. Az ablakomon át láttam az erdőt, ahol egy fa most lángokba borult, azonban a jóképű férfi ügyet sem vetett rá, csak letette egy sarokba a táskám. 
            – Nem szeretitek a kívülállókat… – motyogtam.
            – A kívülállók a munkánk.
            – Azt megértem, de akkor se szeretitek őket… féltek tőlük, hogy… megtudják ezt az akármit.
            – Talán igazad van – dünnyögte. – Mosdó a folyosó végén balra.
            Ezzel behajtotta az ajtót. Hát, úgy néz ki, hogy mégsem fognak romantikus szálak kötni ehhez az éles tekintetű sráchoz, milyen kár.
            – Miért Mär? – jutott az eszembe az elnevezés. – Honnan ez a név?
            Az ajtó recsegve kinyílt, Ben ott áll. A folyosó fényei fekete árnyra formálták a testét, mintha nem lenne se arca, se más egyéb testrésze.
            – Mennyire vagy otthon a német nyelvben? – búgott, mintha egy középkori balladába kezdene bele.
            – Egyáltalán nem.
            – A Mär a Märchen szóból származik, azt jelenti: mese.
            – M-miért pont ez? – megremegett a hangom.
            – Mert olyanok, akik ott élnek, csakis a mesékben létezhetnek.
            Az egyetlen rés, ami a menekülésem szolgálhatná, most teljesen bezárult előttem és egyedül találtam magam. „Csakis a mesékben létezhetnek.” Ez mégis mit jelent? Vámpírok? Zombik? Vérfarkasok? Nem értem…
            A szűkös, amúgy kellemesen berendezett szobában még teljes volt a sötétség, egyedül az ablakon át beszivárgó lángoló fa fényei táncoltak a fehér falakon és adtak némi világosságot. Odasétáltam és bámultam a többihez képest még aprócska növésű tölgyet, aminek a tövében sürgő-forgó fekete alakokat láttam kirajzolódni.


~*~


            Szerintem természetes, hogy ezek után egy percet sem tudtam aludni, csak forgolódtam egész éjjel és járt az agyam. A végén arra jutottam, hogy olyan, mintha belepottyantam volna egy regény kellős közepébe és nekem kellene majd megfejtenem a titkokat, amik a békés, csendes kis üdülőfalut, Silverflowert lengik körül és az egész még csak most kezdődne el. Nem tudtam, hogy érezzem magam, féljek-e vagy izgatott legyek, akárhogy is, kíváncsi leszek, mi sül majd ki az egészből.
            Amint felkelt a nap újra az ablakhoz léptem és a fát keresem az emberekkel, akikkel ma találkozni fogok, és akiktől az egész falu feltehetően rettegett, de mindannyiuknak hűlt helyét találtam. A tölgyből csupán egy fekete koromkör maradt, az eső azonban továbbra is szakadatlanul zuhogott.
            Märchen… mese… mindig is szerettem a meséket és sosem olyan dolognak tartottam őket, amik ilyen reakciókat váltanak ki emberekből. Na, jó, persze vannak szélsőséges esetek, de a legtöbbjük nem, vagy lehet, hogy csak én gondolom így, aki rajtuk nőtt fel és fontolgatja egy írását. Nem tudom, egy azonban biztos: én ma bemegyek abba az erdőbe, ha törik, ha szakad.
            Egy melegítőnadrágban és vastag pulcsiban támolyogtam le a földszintre, ahol Ben és az öreg Emerson épp reggeliztek egy asztalnál.
            – Reggelt – morogtam álmosan és leültem közéjük.
            – Jó reggelt – mosolyogtak rám kedvesen, a tegnapi feszült hangulatnak a nyomát sem láttam.
            Ben egy fehér pólóban kávét kortyolgatott és engem méregetett. Még mindig eszeveszettül jóképű és a kivillanó kulcscsontja csak még vonzóbbá tette. Az állát halvány borosta takarta, meg kell mondanom, nagyon jól áll neki. Jobb formában kéne lennem, a hosszú hajam ki kellett volna fésülnöm, mert jelen pillanatban olyan volt, mint egy fekete szénakazal, a szám pedig száraz és a szokásosnál is duzzadtabbnak érzem. Bár, ahogy a szeme csillogásából láttam, most egészen tetszettem neki így. A tegnap estéhez képest teljes száznyolcvan fok. Az itteni emberek nagyon szeszélyesek.
            – Valami reggelit? – dörmögte a nagydarab férfi mellettem és kimászott az asztal mögül.
            – Ha lehet – motyogtam zavartan.
            – Kávét?
            – Igen, köszönöm.
            Kettesben maradtunk Bennel, aki most kulcsba fonta az ujjait az asztalon és mosolygott rám. Úgy bámult, mint aki teljesen átlátott rajtam és egyetlen pillantásból megtudná az összes titkom és ehhez egyáltalán nem fűlött a fogam. A titkaim ne tudja meg senki…
            – Mi az? – szakadt ki belőlem kétségbeesett nevetéssel együtt.
            – Semmi, csak furcsa reggel nőt látni itt.
            – Hogy érted?
            – Csak ketten vagyunk itt apuval, nem vagyunk hozzászokva az ilyesmihez.
            – Ahhoz képest, hogy egy fogadót vezettek, ez elég fura – zsörtölődő volt a hangom, vártam már azt a kávét.
            Nagyot sóhajtott.
            – Nem így értettem…
            – Pontosan tudom, hogy értetted.
            Mr. Emerson egy nagy tálcával tért vissza, amin sonkástojás és egy nagy bögre kávé gőzölögött.
            – Remekül néz ki, köszönöm – jókedvűen láttam neki, közben ő visszaült.
            – Nos, Emilia, még mindig ragaszkodik a tervéhez?
            – Igen, úgy hiszem…
            – Rendben. Hajnalban átnéztem Calebhez.
            Kérdően pislogtam.
            – A kocsmáros.
            – Ó. Oké.
            – Van egy kiadó kis faházuk a kocsmához közel, ha megfelel.
            – Egy egész ház? – tátottam el a szám.
            – Egy apró ház. Ne számítson luxusra, de ha beázik a tető, akkor szóljon neki vagy nekünk és megjavítjuk.
            – Oké, jól hangzik – belekortyoltam a kávéba. – Mennyit kérnek érte?
            – Ingyen lesz.
            Hitetlenkedve megráztam a fejem.
            – Ugye mondta nekik, hogy legalább három hónapot leszek?
            – Igen, de tudja… ők nagyon kedvesek, ritkán jár náluk valaki, de olyankor megtesznek mindent, hogy a vendég kifogástalanul érezze magát.
            – Hű – elismerően biccentettem. – Tényleg nagyon kell tartani attól, hogy elriasztják a turistákat.
            – Nem erről van szó, Emilia – morgott a párbeszédbe Ben. – De majd mindent elmagyarázok, mert ezek olyan dolgok, amiket neked is tudnod kell, ha oda akarsz menni. Edd meg a reggelid, aztán indulhatunk is. 
            Nem válaszoltam, csak gyorsan befaltam a finom ételt és felszaladtam átöltözni. Alice előre felkészített, hogy erre tavasszal folyton csak esik és elég hűvös az idő, ezért szerencsére hoztam magammal meleg ruhát, de a legnélkülözhetetlenebb mindenképp a bakancs. Ilyen sok csapadékkal hatalmas sár lehet odabent. Felkaptam a megszáradt, zöld széldzsekim és már kész is voltam. Leráncigáltam az utazótáskáim, Ben épp a bőrkabátjába bújt bele.
            – Mehetünk? – kérdezte, miközben átvette tőlem a terhet.
            Én csak bólogattam és kilépve a verandára felhúztam egy esernyőt. Kettőnk fölé tartottam, majd bandukolni kezdtünk. A rengeteg csak úgy négyszáz méterre volt a fogadótól, így közben rövid idő állt a felkészítésemre.
            – Nos, mi is az a rettenet, amitől annyira óvni akarjátok a külvilágot?
            A férfi nagyot sóhajtott, hogy megint ezzel erősködtem, de aztán végül is kibökte.
            – Ne ítélj el azért, amit most mondok.         
            – Nem foglak – mondtam sürgetve, miközben a nyúlós, szürke, felhőtlen égboltot bámultam.
            – Az ottani emberek… torzak.
            A fű nedves és csúszós, de nem emiatt vágódtam majdnem hanyatt. Ez most komoly? Ezek tényleg ilyen marhák? Egy egész falu attól rettegett, hogy tönkremennek, mert a turisták esetleg meglátják az erdejükben élő nem olyan szép embereket? Ennél nagyobb hülyeséget még életemben nem hallottam és ennél bántóbbat sem.
            – Tudod, nem lehet mindenki szép – nem fogtam vissza a hangsúlyt, nyíltan kifejeztem nemtetszésem.
            Most komolyan haragudtam. Jómagam sosem tartottam valami fontosnak a külsőt, vagy inkább úgy mondom, hogy azzal is kedvesen viselkedtem, aki esetleg nem szupermodellnek született. Lehet, hogy én estem túlzásba, de számomra ez felháborító. Eddig is elég ingadozó volt a véleményem az Emerson családról, hol kedvesek voltak, hol kifejezetten undokok, de ezzel most végleg elásták magukat a szememben. Sőt, az egész falu! És Alice?...
            Ben egy ideig hallgatott.
            – Mondtam, hogy ne ítélj el…
            – Az apád úgy gondolja, hogy csak azért, mert nagyvárosban élek, nem láttam még torz embereket?
            – Nem érted Emilia, ők nem egyszerűen csak rondák, hanem ijesztőek… meg kell értened, hogy nem mindenki olyan jószívű, mint te és vannak olyanok, akiket ez kifejezetten elborzaszt.
            – Annyira, hogy a küllemükről kell elnevezni egy egész erdőt?! – megálltam előtte és a fákra böktem. – Gonoszak vagytok, ennyi!
            – Nem vagyunk azok. Sokan púposak és eldeformáltak, mint a Notre Dame–i toronyőr, ezért lett az erdő Mär.
            Hitetlenkedve ráztam a fejem.
            – Tudod, én ennél undorítóbb szöveget még az életben nem hallottam. Lehet, hogy utánad bomlanak a nők, de akkor sincs jogod ilyesmiket mondani!
            – Ha a helyemben lennél, te is így állnál a dologhoz. Te egy gyönyörű lány vagy Emilia és előszörre meglepett minket, hogy az erdőbe akarsz menni, ennyi – magyarázkodik, közelebb lépve hozzám.
            Bennem fortyogott a düh. Valamiért olyannyira meg akartam védeni az ott élőket, mintha a tulajdon családomról lenne szó.
            – Csak menjünk már be végre, oké?
            – Oké… – motyogta magában.
            Elvontam felőle az esernyőt és messze előtte mentem, ám amikor a fák göcsörtös törzséhez értem, megtorpantam. Kissé sötét volt odabent és mindent áthatott a nedves moha nehéz szaga.
            – De nem kell félni tőlük, tényleg nagyon kedvesek – mellém lépett és gyengéden a hátamhoz ért.
            – Nem félek! – csattantam fel és bevágtattam.
            Igazából féltem… nem is tudom pontosan, hogy miért, egyszerűen csak nem tudom, hogy mire számítsak odabent. Az előreláthatatlan mindig megmozgatott az emberek lelkében valami zsigeri, belső ösztönt és arra kényszerít minket, hogy féljünk, vagy legalább legyünk óvatosak és figyelmesek. Nem a külső alapján állt a fő megítélésem, de ha ennyire tartanak tőlük, akkor lehet, hogy engem is taszítani fognak. Végül is bármikor hazajöhetek, ha kínszenvedés lesz az egész, de akkor a kikapcsolódásról szőtt terveimnek befellegzett.
            A lábam úgy szaladt, mintha világ életemben a Märt róttam volna. Automatikusan léptem át a páfrányokat és simítottam végig egyes fáknak a törzsén, persze szorosan mögöttem kullogott Ben is, de olyan, mintha én vezettem volna őt. Természetesen az út nem volt túl bonyolult, túlnyomóan egyenesen kell haladni, de az élvezeti faktor akkor is megmaradt.
            Beljebb a pára egyre több lett a levegőben és már meg is látszott sűrű köd képében, ami mint túlvilági szellem lengte be a pókhálókkal átszőtt csupasz ágakat, mesés gyöngyöket varázsolva rájuk, mintha csak csepp paloták lennének. Aztán mintha elvágták volna, a köd eltűnt és egy tisztásra léptem ki, amiben csak ritkán magasodtak szálfák az égig.
            Mindenfele apró zsúptetős házikók álltak a talajtól felemelve, cölöpökön. Úgy huszonöt kisebb épület állt itt és egy nagyobb, ami feltételezésem szerint a fogadó lehetett. A házak egyeletlen köröket alkottak és mindennek a középpontjában egy óriási tűzrakó helyet láttam. A szemem oda-vissza cikázott ezen az idilli tájon, teljesen elvarázsolt a látványa. Egy csipetnyi béke ebben a rohanó világban. Ilyen házakat csak néhány képen, illetve múzeumokban láttam eddig. Az összes fala fából készült, a tetején lévő zsúpszalma nedves illatát idáig is érezni lehetett. Néhány közé zsinórokat feszítettek ki, napos időben biztos a teregetést szolgálják. Megmoccanni sem tudtam, csak tátott szájjal bámultam. Mindenre számítottam, barlangra, hálózsákokra, sárból készült kunyhókra, de ilyen mesébe illő kép még csak az eszembe sem jutott.
            Mese… Azt hiszem ez nekem mást jelent és nem a torz embereket.
            Ha már itt tartunk, egy teremtett lelket sem láttam, minden csendes és nyugodt, csak azt lehet hallani, ahogy a magas, zöldlombú fák leveleiről pocsolyákba érkeztek az esőcseppek.
            – Ilyenkor mindenki a fogadóban van – jelentette ki Ben, ahogy felzárkózott mellém.
            – Mindenki?
            – Nem sok szórakozás van errefelé, amikor esik az eső, nem tudnak tüzet rakni, ilyenkor a fogadóban mulatnak. A magányért jöttél ide?
            – Nos… részben.
            Valami titokzatos és jókedvű félmosoly jelent meg az ajkain, mintha az eddigi, a Märben élők iránt érzett ellenszenvének fekete szövete felperzselődött volna, mint a sűrű köd ebből a völgyből.
            – Miért? – tettem fel a kérdést átvéve a jókedvét.
            – Minden este együtt mulatnak. Hol táncolnak, hol régi történeteket mesélnek. Nagyon közösségi emberek és nagyon összetartóak.
            Egy hosszú pillanatra vigyorogva egymás szemébe bámultunk, mintha azt akarnánk sugallni, hogy torz külső ide vagy oda, ezért szívesen tartoznánk közéjük.
            – De én nem mehetek be veled, vissza kell mennem segíteni. Megleszel?
            – Őőő… persze – dadogtam egy kicsit megriadva, hogy egyedül leszek sok ismeretlen között. – Kit is kell keresnem?
            – Caleb – somolygott, ahogy látta a kétségbeesett szemeim. – Ne izgulj, fel fogod ismerni. Szinte mindig a pult mögött van és félszemű. És kérlek… az itt látottakról nem beszélhetsz senkinek, aki kívülálló. Ez nagyon fontos.
            Forgattam a szemeim és bólogattam, mintha meg se hallottam volna, aztán a titokzatos személyre terelődnek a gondolataim.
            – Ó, hát ez remek… egy félszemű csapos – motyogtam szinte magamban, és amire feleszmélek, az egyetlen ismerősnek nevezhető arc eltűnik mellőlem.
            Na, most szedd magad össze Emilia Quinn! Eddig nem volt túl sok gondod az idegenekkel, mindig könnyen és hamar barátkoztál, de ez most viszonylag más. Olyan érzésem van, hogy most nem is a való világban vagyok, hanem nem is tudom… becsöppentem volna valahova… máshova. Egy új történetbe. Igen. Ez egy kis közösség, ahol régóta élnek együtt, együtt kelnek, együtt fekszenek, együtt mozognak, lehet, hogy itt nem lesz olyan egyszerű.

            Vettem egy mély lélegzetet és döcögősen magam után rángatva a táskákat a legmesszebb lévő, legnagyobb faház felé vettem az irányt, amihez közeledve egyre több nevetést és zajt hallottam. Felcibáltam a holmim a lépcsőn a nagy verandára, ott letámasztottam és minden bátorságom összegyűjtve bekopogtam az ajtón, ami nagyon lassan, nyikorogva nyílt ki előttem.